Az első…

Mondják, az első mindig mély nyomott hagy az emberben. Hát, van benne valami! Nálam úgy 7 éves korom körül kezdődött a „szerelem”. Köztem és a kerékpározás között. A barátom, a szomszéd „nagy” fiú tanított meg kerékpározni. 9 éve összes tapasztalatát belesűrítve magyarázta el a lényeget: „Felülsz rá és tekered!” Nem felejtem el neki – órákon át futott utánam a klasszikus ülés mögé dugott fadarabbal a lakótelep szervizútjain. Az is megvan, hogy eleinte még nem voltak nagy igényeim: például fékre se volt sok szükségem. Ha meg akartam állni, hagytam, hogy belassuljon a kerékpár, majd leugrottam róla, a többit pedig megoldotta a bringa meg a gravitáció, mindig, valahogy… Hatékony módszer volt. Egy baj volt csak vele: nekem nem volt biciklim, és senki sem akarta kölcsönadni az övét, látva a „profizmusomat”. Iszonyatosan vágytam egy saját bringára. Nagy nehezen meglett. Akkor, ott, nekem az volt a minden, maga a nagybetűs SZABADSÁG, KALAND.

A második… 

Néhány évtizednek kellett eltelni, hogy 8 évvel ezelőtt újra rám találjon a második nagy „kerékpár-Ő”, egy Haibike SDuro elektromos kerékpár „személyében”.

Bár döcögősen indult a kapcsolatunk, mert épphogy megismerkedtünk, 3 napra rá lesérültem a munkahelyemen, melyet egy térdműtét követett. 1,5 hónap „szemezgetés” után, a műtétet követően10 nappal, még „lábadozva” tekertem le az első 30 kilométeremet. Büszkén küldtem a fotót a Látóképi csárda elől az új bringámon feszítve a páromnak, aki azt hitte, hogy otthon fekszek felpolcolt lábbal a kanapén. Hagyományos kerékpárral biztos, hogy nem tudtam volna megtenni ezt az utat. Első osztályú rehabilitációs eszköznek bizonyult a kis Haibike. Innentől kezdve nem volt megállás. Azon a nyáron két és fél hónap alatt több mint 3600 kilométert tekertem le. Eleinte a klasszikus Debrecen környéki célpontokat vettem sorra – Vekeri-tó, Panoráma út, Fancsika –, majd egyre messzebbre merészkedtem. Balmazújvárost, Hortobágyot, Tiszacsegét, Nyíregyházát elég hamar kipipáltam a listámon. Ahogy kezdett múlni a hatótáv-parám, úgy nőtt meg az étvágyam az újabb és újabb kerékpáros kalandok iránt (nem mellesleg) észrevehetően javult az edzettségem is). Kezdtem észrevenni magamon a pozitív egészségügyi jeleket: javult az állóképességem, elkezdtem fogyni és egészen egyszerűen jobban éreztem magam a bőrömben. Az első nagyobb távom Miskolc volt, ahova munkám miatt szinte heti rendszerességgel tekertem el.

Majd Gyula és Egerszalók következett lazításképp. Eszméletlen jó érzés volt 5-6 óra tekerés után a meleg termálvízben lebegve pihentetni fáradt lábaimat. A családomban, környezetemben valahol olyan voltam, mint egy kis Forrest Gump: csak tekertem és tekertem. És ahogy Forrest Gumphoz, úgy hozzám is elkezdtek csapódni az emberek (bár messze nem annyian, mint Gumphoz). Először a fiamat, majd a páromat fertőztem meg. Igazi jó apa-fia vasárnapi program volt kitekerni a Tiszacsegei Halászcsárdához, enni egy jó halászlét, ejtőzni a Tisza-parton, majd hazatekerni. Közben meg tudtuk beszélni az összes kamasz-problémát, az élet kis-nagy dolgait…

Evéssel jön meg az étvágy!

Az egyik debrecen-egerszalóki tekerésem során jött az ötlet: fel kellene tekerni Budapestre. Az már egy sportértékű, szemmel látható távolság lenne. A gondolatot tett követte és a következő szombatom programja adott volt.

Az esti órákban értem fel Pestre, ahova feljött értem a párom autóval összeszedni a romjaimat. A kocsiban kérdezte, hogy „Na, milyen volt?”, csak annyit válaszoltam, hogy „El kellene tekerni a tengerhez”.

Tengerre magyar

A következő évi nyaralásunkat kötöttük össze a túrámmal. Erre alaposan fel kellett készülni. Nem mellesleg, ha az ember már olyan messzire elteker, akkor jól esne, ha meg is tudna mártózni a tengerben. Saját építésű, 3 kerekű, úgynevezett tadpole felépítésű elektromos kerékpárommal vágtam neki a kalandnak. Az első naptól kezdve imádtam, végig. Teljesen más élmény, mint leautózni. Itt – bár közhelyes, de – tényleg maga az út a lényeg. Megismerni a vidéket (egy kicsit a saját határainkat is), helyi emberekkel beszélgetni, nézni a naplementét egy isten háta mögötti negyedrangú úton… Folytathatnám…

Hatalmas élmény volt mikor a negyedik nap megpillantottam egy kanyar után a tengert.

901 km, 39 óra tekerés, és 5547 méter szint leküzdése után az ötödik nap értem el úti célomat Triesztet.

A konkluzió

Számomra sokat adott ez a mai napig tartó második szerelem. Nem sokkal később a hobbim a munkámmá vált: elektromos kerékpárokat kezdtünk el építeni, értékesíteni. Azóta jó párszor sikerült átadnom az élményt vásárlóinknak. Látni a mosolyt az első próba után – ez a munkám egyik bónusza. Sok szépet, jót, hasznosat mondhatnék, azonban inkább mindenkinek azt tanácsolom, amit anno nekem a kis cimborám: „Ülj fel rá, tekerd meg és jönni fog a varázslat!”