A tudósokat régóta foglalkoztatja, hogy az emberi tevékenység milyen mértékben befolyásolja Földünket, bioszféránkat. Ennek megvitatására több világkonferenciát szerveztek. Elfogadták az „előzetes elővigyázatosság elvét”, amely szerint nem szabad megvárni a tudományos kételyek eloszlását, hanem kellő időben kell a döntéseket meghozni, mert elképzelhető, hogy amikorra minden bizonytalanság megszűnik, már késő lesz.

A világkonferenciák hatására sok lokális cselekedet történt Földünk és lakói, az emberek megóvása érdekében. Vajon eleget tettünk-e? Mit tehetünk még?

A természetvédők azért élnek, lélegeznek és tevékenykednek, hogy egy olyan jövőt hozzanak létre, ahol ember, állat, növény és gomba harmóniában él együtt. A hozzá nem értőknek hinniük kellene azoknak, akik értik a természet szavát és látják, tudják, érzik a változás szelét. Nem kell tanult embernek lenni ahhoz, hogy belássuk a következőket. Ha egy busz mérete nem változik, de egyre több utas száll föl, akkor az egy főre jutó terület egyre kisebb lesz. Az első pár tíz ember még kényelmesen le tud ülni, azonban a többi utas számára már csak állóhely jut, akiknek a személyes tere egyre kisebb lesz az újabb felszálló utasok miatt. Akik ülnek, azok sokkal később érzik a változást, mivel őket védik a székek, így vagy észre sem veszik a körülöttük állók szorongását, vagy ha észre is veszik, nem foglalkoznak vele, mert nekik jó. Nagyon kevés ember adja át a helyét… De egyszer csak megtelik a busz, s akkor már csak a nyitott ajtókon, a busz elején, hátulján, tetején kapaszkodva férnek el az emberek, ahonnan menet közben könnyedén leeshetnek, meghalhatnak.

A busz a Föld, az ülő utasok a fejlett országok lakói, az álló utasok pedig a fejlődő országok lakosai. Te hova tartozol? Te átadnád a helyedet egy álló utasnak? Mit teszel a jelenben a jövődért?

Én hiszem, hogy már egy fecske is hozhat tavaszi szellőt. Légy te példakép és hagyd, hogy kövessenek! Magyarországon is sokan csak várnak a másikra. Miért vársz? Ha úgy érzed, hogy szeretnél több őshonos fát látni a környezetedben, akkor ültess! Ha zavar a szemét, melyet mások dobálnak el, akkor szedd össze! Példamutatással sikeresen nevelheted környezetedet.

Akinek szíve zárva van, hogyan érti meg a természet hívogató szavát? Lehetséges a természettel harmóniában élni, ha nem tudunk feltétel nélkül szeretni?

Anno, a favágó a fa kivágása előtt elnézést kért az „öregtől”. Tisztelettel! Megkérte, hogy ne haragudjon rá, tudja, hogy több száz éve itt magasodik a Nap felé, árnyékot, friss levegőt és életteret biztosítva környezetének, de most ennek a favágó véget vet, mert családjának szüksége van rá. Az igaz favágók még ma is így tesznek. Az igaz vadászok a mai napig megadják a tiszteletet a kilőtt vadnak.

Sajnos tudásunk révén sikeresek vagyunk globális szinten, rövid idő alatt nagy pusztítást tudunk véghezvinni. Pedig az atomenergiából nem kell feltétlenül bombát készíteni!Tőled függ, hogy a kezedben lévő fegyvert mire is használod! Ha szívből cselekszünk, majd megállunk egy pillanatra és átgondoljuk józan ésszel is, akkor nem követhetünk el nagy hibákat. Mindenki attól félt anno, hogy a világ véget ér 2012-ben. Engem inkább az zavarna, ha változás nélkül folytatódna minden tovább. A 2020-as pandémia jelzés számunkra. Valamit elrontottunk! Mikor megszületsz szürke kis világodba, akkor kapsz hozzá színes ceruzát is. Használd hát! Rajtad múlik, hogy mennyit sikerül megőrizned a természet értékeiből, csodáiból. Én nem szeretném, ha egyszer néma tavaszra ébrednénk! És te?

Hadd osszak meg egy rövid történetet! Megesett tinédzser koromban, hogy makkokat vittem haza a zsebemben, majd nagy gonddal elültettem azokat. Mára 15 éves fává cseperedtek. Büszkén állok árnyékukban, mert tudom, hogy magonc koruk óta ismerem, és én nevelgettem őket. A kezemben vittem haza az apró makkokat, majd földbe tettem, s figyeltem, ahogy csíráznak, majd nőttek, s pár év alatt megerősödtek annyira, hogy „szabadjára lehessen engedni” őket. De aki nem látta, hogy milyen szép kis magoncok voltak, az nem biztos, hogy kellően értékelni tudja őket, mivel nem látta az első leveleiket, az első rügyeiket. Így hát szívfájdalom nélkül, lelkiismeretfurdalást nem érezve körbecsapkodják a fák kérgét, letörik ágaikat, vagy épp kis is vágják őket.

Vagy álljon is egy másik példa! Sokan felháborodnak, amikor rövid időn belül elromlik a számítógépük, telefonjuk, eltörik a napszemüvegük, hamar lemerül az elem a kerékpárjuk lámpájában, vagy épp a cipő nyelve kiszakad, mivel úgy varrták, hogy minimális anyagot fogtak be a varrógépbe, így amikor bekötjük a cipőt, akkor hamarosan ki is bújik az anyag a varrás között. Az is figyelemre méltó mérnöki teljesítmény, hogy a garancia után pár nappal használhatatlanná válik ketyerénk. Anno, egy faluban a szakember csak kiváló minőségű terméket adott ki a kezéből. Reklámja a szájhagyomány volt. A jó minőség több vevőt vonzott, így gond nélkül megélt. Livermore-ban (Ide kötőjel kell!), Kaliforniában található a világ leghosszabban égő villanykörtéje. A Villanykörte Bizottság – mert ilyen is van – elnöke Lynn Owens. A körte 1901 óta ontja fényét a tűzoltóságra.

Nézzük lokálisan

Elsősorban maradjunk szeretett hazánkban! A Tisza-völgy életében a legdrasztikusabb változást a Széchenyi-Vásárhelyi program megvalósítása eredményezte. Tiszadobon volt az első kapavágás 1846. augusztus 27-én, majd a századfordulóig a kubikusok megépítették a 6340 km hosszúságú árvízvédelmi védvonalat, ennek eredményeként 3 millió 520 ezer hektár mentesített terület szabadult fel. Majd később a mentett oldalon megjelenő belvíz miatt 40 ezer km belvízelvezető csatornát építettek, hogy a többletvíz minél hamarabb elfolyjon a területről.

A szabályozás okai között említhető, hogy a korábbi mocsaras-lápos táj eltartó képessége már nem volt elegendő, főleg, hogy a lélekszám hatalmasat ugrott. 1850-ben 11,6 millió magyar lakta hazánkat, majd a folyamatos növekedés következtében ez a szám 1910-re 18,3 millióra nőtt (a Szolnoki Főiskola Műszaki és Mezőgazdasági Fakultásának – SZF-MMF – oktatási segédlete).

A szabályozás azonban nem csak a Tiszát érintette. A Körösök mellett a Zagyvát is megrövidítették több kilométerrel. Szolnokhoz például 4 km hosszúságú Zagyva-holtág tartozik, amely szépen mutatja a fertő állapotot, és sok fajnak szolgál menedékhelyül.

Nézzük globálisan

1930-ban az ENSZ becslése alapján a Föld népessége 2 milliárd volt. 1975-ben már 4 milliárdan voltunk, majd 1999. október 12-én megszületett a 6 milliárdodik ember. Ma közel 8 milliárdan szaladgálunk a Földgolyón, akiknek enni, inni, élni kell (https://www.worldometers.info/hu/). Mire megírom a cikket, és mire elolvassátok, ez a szám nőni fog.  A termőföld nagysága közben csökken, illetve az iható víz mennyisége is egy főre viszonyítva egyre kevesebb. Miért csökken? Mert többen vagyunk, s új termőtalaj és víz nem születik, sőt a meglévők minősége romlik, a sivatagosodás nő és változik a klímánk.

Akkor mit kellene tenni? Mi a megoldás? Emlékeztek, hogy még általános iskolában tanultuk a szén és a víz körfolyamatát? Sokan, akiket nem épp a biológia inspirált, unták. Joggal. Engem sem kötött le túlzottan a technika óra. „Az általános műveltséghez hozzátartozik mindezek ismerete” – mondták a tanáraim. Igazuk volt! Ami zavart, hogy nem hoztak példát. Miért kell nekem tudni, hogyan párolog a víz és esik le az égből? Nem ez az általános műveltség kulcsa, hanem maga a körfolyamat. Ez hiányzik az ember alkotta mesterséges környezetből. Nincs még meg a körforgás.

Az elmúlt 100 évben sokkal többen lettünk a Földön. Ennek az emberáradatnak enni kell, dolgozni kell, pénz kell. Te hogyan adnál ennyi földlakónak állást? Úgy, hogy rövid időn belül újra megveszi azt, ami bedöglött, mert így újra kell gyártani, ami munkahelyet generál. Mi a hiba? A hulladék elegendő mennyiségének újrahasznosítása. Pedig, ha mindent újrahasznosítanánk, még több munkahely lenne. Én pedig kompromisszumot kötnék magammal és a világgal, mivel újra és újra megvenném ugyanazt, ha tudnám, hogy ezzel munkahelyet tartok fenn, és közben nem szennyezem a környezetemet.

Sokan vagyunk ahhoz, hogy az anyagi javakban találjuk meg a boldogságunkat. Ideje lenne már megállni, s elégedetten hátradőlni! Fejlődjünk, de ne növekedjünk! Hova is nőhetnénk még?

A magyar társadalom alapjába véve boldogtalan. Boldogtalanságában hogyan veszi észre az apró, természet adta örömöket maga körül? Sajnos sehogy! Sokszor álltam úgy a buszmegállókban, hogy a körülöttem lévő emberek üres tekintettel bámultak maguk elé. A sárga csekkek, hitelek rátelepszenek minden gondolatukra, és mást nem látnak. Nem látják az embertársaikat, a fákat, virágokat, pillangókat, madarakat, rovarokat. Néha feljajdulnak az emberek, mikor megcsípi őket egy szúnyog, vagy félelem tölti el őket takarítás közben, mikor egy pók riadtan védekezik a sarokban a feléje nyúló seprűvel szemben. Tényleg csak ennyit érzékelnek a természet adta különlegességekből? Nem látják az apró rovar csodáját, ahogyan ez a kis lény tökéletes műszerként működik? Nem hallják ősszel a feketerigó halk énekét? …. csak az jár a fejükben, hogy újra jön a hideg, a latyak és a magas gázszámla. Hányan méltatlankodnak esőben, hogy eláznak, saras lesz a cipőjük? Pedig, ha jobban belegondolnának, akkor látnák, hogy az eső maga az élet. Az eső ételt ad és oltja szomjúságunkat. Nélküle nem lenne semmi!

Mindenkiben van valami belső nyugtalanság, mintha valami hiányozna belőlünk. Úgy gondoljuk, hogy ha megvesszük a hőn áhított tárgyat, akkor ez a nyugtalanság megszűnik. Rövid időre talán igaz, de lelkünk újra megmozdul, s az űrt ismét érezzük. Üljünk le egy kicsit, s gondoljuk át, hogy mire is vágyunk! Ha mélyen figyelünk befelé, meghalljuk az ősi kérdést: ki vagyok és miért vagyok itt? „A szívünk szárnyalni vágyik, ám repülési kísérleteink szinte mindig fájdalmas becsapódással érnek véget a félelem, az önpusztító szokások és a tudatlanság szikláin.”  (Don Richard Riso és Russ Hudson) Ez persze erős túlzásnak tűnhet, de van alapja. Elengedhetetlen önmagunk ismerete ahhoz, hogy mások tetteit megértsük. Rengeteg lehetőséggel vagyunk megáldva, melyeket nem használunk ki. Ahogy Spinoza is írja: „Ne sírjatok, ne méltatlankodjatok. Értsétek meg.” Vagy Thomas Merton szavait olvasva: „Mit nyerünk azzal, hogy elhajózunk a Holdig, ha nem vagyunk képesek átkelni a bennünket önmagunktól elválasztó szakadékon?”

Megéltem már a nagybetűs BOLDOGSÁGOT. Szokatlan és egyben csodálatos érzés egyé válni önmagaddal és a környezeted energiájával. Érezni az egységet, a harmóniát. Ekkor odaadnád mindenedet, miközben nem vesztesz el semmit. A madár dalát nem nyomja el az autó zaja, és az ember által keltett egyéb mesterséges zajok sem zavarnak. Minden nyugodt, szép és jó. Megérzed, mit érez egy fa, amikor egy autó elhalad alatta. Mert ő minden porcikáján érzi a kipufogóból lassan terjengő légszennyezés káros hatását, és nem tud elmenni előle. Munkába, iskolába menet nézzétek a növényeket, és jusson ez az eszetekbe! A sok növény csak tűr és nyeli a szennyet. Miért teszi? Azért, mert az élni akarás erősebb benne…

Egyik utam haza Pestről értékes élménnyel látott el. Egy kőművessel utaztam, aki koszos ruhában, ragyogó szemmel tekintett ki az ablakon. Keze ráncos volt, körme alatt kis piszok. Arcán látszottak az évek munkái, ruhája elhasznált volt. A szeme azonban mosolygott. Elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy a Nyírségben él és Pesten a II. kerületben dolgozott. Épp akkor volt fent, mikor lomtalanítás volt. Össze is szedett pár értékes dolgot. Mutatta nekem kincseit, s elmesélte, hogy gyerekeinek viszi haza, akiket imád. Gyermekei örömére válogatta össze a „lomokból” az apró dolgokat. Már a gondolattól is boldogság járta át az egész lényét, mert tudta, hogy 2,5 óra múlva, mikor hazaér, akkor nagy örömet fog okozni a fiainak.

Sok luk van a magyar oktatásban és kultúránkban. Folyton arra emlékeztet minket, hogyan lehetünk sikeresebbek, szebbek, magabiztosabbak. Azon vagyunk, hogy megváltozzunk, holott azon kellene lennünk, hogy felfedezzük magunkat. Talán a legnagyobb űr, hogy nem tanítanak meg boldognak lenni, önmagunkat megismerni. De mi is az a boldogság? Rengetegen keresték rá a megfelelő magyarázatot. Boldogságunk után rohanunk, nagyobb és nagyobb kell mindenből, miközben boldogságunk kulcsa ott van a kezünkben, és ez az elégedettség. Állandóan boldog ember nincs. Elégedettnek kell lennünk, s akkor sokkal több boldog pillanatot élnénk meg! Az emberben ott a vágy önmaga megismerésére, a boldogságra. Tudni akarja, hogy ki is ő valójában. Az a baj, hogy rossz felé keresgél. Nem érti, hiszi, hogy nem attól lesz boldog pillanata, ha vesz egy nagyobb, újabb, szebb tárgyat. Nem attól. Attól lesz, ha szereti önmagát és társait. Apró célokat tűz ki maga elé, melyeket el is ér. Létemet a természet ezer csodája értelemmel, szívemet szeretettel tölti meg. Sajnos egyesek ebből semmit sem látnak. Hihetetlen! Szellemünk vágyik az ősi szabadságra, a csodákra, a természet erejére. Nem akarom elhinni, hogy más erre nem vágyik. Dehogyis nem! Vágyik! Csak még nem tudja, nem érzi. De nem is csoda. Egy korlátozott ember vajon mennyit érzékel a körülötte lévő természeti, emberi csodákból? Annyit, amennyit a korlátja engedi. Amíg te ültetsz egy fát, majd a másik kitöri, addig úgy érzed, hogy egy helyben toporogva a természetvédelemre fordított energiád folyvást fogyatkozik. A környezetünk tiprása, pusztítása egy olyan messziségbe dobott, pengeéles bumeráng, mely hirtelen visszacsapva kettévágja minden tervünket. Az emberi élet megóvásához az élőlények megóvása is szükséges.

 „Minden élőlényben van valami, ami önmaga akar lenni – az ebihal békává akar válni, a báb pillangóvá, a sérült ember teljes, ép emberré.” (Ellen Bass író és költő) Nekünk, természettudóknak és ismerőknek hatalmas felelősségünk van és feladatunk. Azok, akik látják a szépet és a jót önmagukban és környezetükben, azoknak kell megtanítaniuk másokat is a látásra. Ez nem egyszerű. Nincs általános recept, mivel embertársaink különböznek. Számunkra nem elég szelektíven gyűjteni a hulladékot, vagy épp komposztálni. Sokkal többet kell tenni! Ha ragyogó szemmel, boldogan mesélsz egy természeti élményedről, akkor talán felkeltheted a hallgatóban a kíváncsiságot saját maga és a környezete megismerésére.  Nem véletlen, hogy a környezeti nevelés is a gyermekeknél a leghatásosabb. Akkor még kevés gipsz, korlát van a lelkükön. De vajon van idő várni még két-három generációt, mire megérik a társadalom a természet iránti tiszteletre?