Zoli megszállottja a madaraknak, azok védelmének. Testi épségét kockáztatva Cipruson és Máltán végzett önkéntes munkát az illegális madárbefogások felszámolásáért. Írásunkból megtudhatjuk, hogyan csöppent mindebbe riportalanyunk, miképpen kutatta fel és semmisítette meg az orvvadászok eszközeit az éj leple alatt.

Röviden mutasd be magad, mi inspirált, hogy természetvédő legyél?

Tölgyesi Zoltán vagyok, 30 éves. Egy – akkor még – 600 fős kiskunsági faluban nőttem fel. A természet a lábaim előtt hevert születésemtől fogva. Ha jó kedvem volt, azért, ha kevésbé, azért mentem ki a rétre, erdőbe. Rengeteg időt töltöttem a szabadban egész kiskorom óta. Tanulmányoztam az állatokat, növényeket, gombákat és azok rendszereit a magam módján. Minden felismerés egy újabb löket volt, hogy tovább növekedjen a lelkesedésem. Természetvédővé válásomban jelentős szerepet játszott még az is, hogy szüleim természetvédelemben dolgoztak/dolgoznak, illetve az első David Attenborough-filmek, melyek a szemem elé kerültek. Talán negyvenszer néztem meg Az élet megpróbáltatásai című sorozatot.

Miért a madarakat, azok védelmét választottad végül?

Egy természetszerető embernek kézenfekvő csoport a madarak osztálya, hiszen mindenhol megtalálhatóak, rendkívül változatos rendszertani csoportot alkotnak, ráadásul „könnyűnek” tekinthető a tanulmányozásuk is – ezért a madarak fogtak meg engem is elsőként. Megismerésükben nagy szerepe volt az izsáki Kolon-tavi madárgyűrűző állomásnak. Sok-sok napot, hetet töltöttem gyerekként ezen a gyönyörű mocsárvidéken. Ha visszagondolok rá, a hálók ellenőrzésének izgalmát a mai napig újra tudom élni. Azt hiszem, ez a vadászösztön egy átalakult formája lehet. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy negatívan diszkriminálnék bármilyen más élőlénycsoportot. Minden élőlénynek megvan a maga helye és szerepe ezen a bolygón, még az endoparazitáknak is…

Hogyan kerültél Ciprusra?

A Debreceni Egyetem Mezőgazdasági Karán természetvédelemi mérnök szakon folytattam tanulmányaimat, amikor 2012 októberében a National Geographic magazin egyik számában olvastam egy cikket, melyben leírták, hogy egy CABS (Committee Against Bird Slaughter) névre hallgató szervezet halált megvető bátorsággal küzd a vonuló madaraink mészárlása ellen. A szervezet honlapját (https://www.komitee.de/en/) böngészve – különösen a drámai képeket látva – tudtam, hogy nekem ezt kell csinálnom. Düh, sajnálat és tenni akarás hármasa dúlt bennem. Egyből írtam is nekik, hogy mennék hozzájuk önkéntesnek. Ezt követően azonban sajnos semmi válasz nem érkezett vissza.

Már szinte el is feledkeztem a dologról, amikor egyszer csak kaptam egy ímélt 2013 szeptemberében, hogy „kiesett egy emberünk betegség miatt, várunk Cipruson egy hét múlva”. Elég szkeptikus voltam, ráadásul az egyetem mellett dolgoztam is, így elég nehéz volt hirtelen meglépni „nyaralni”. Viszont annyira izgatott a dolog, hogy – reálisan szemlélve – tudtam, úgyis igent fogok mondani, így a válaszom nem várt sokáig.

Milyen programba csatlakoztál be, pontosan milyen munkát végeztél kint?

Akkor még csak egy nagyon kezdetleges honlappal rendelkezett a szervezet, és inkább ismeretségi alapon ment az önkénteskedés, így igazából fogalmam sem volt, mi is vár majd kint rám. Ezt csak tovább nehezítette, hogy akkoriban még igen kevés angoltudással rendelkeztem. Ahogy leszálltam a repülőről este 10-kor, egy pár mondatos bemutatkozás után jött is a kérdés. „Akkor mehetünk ki terepre?” Hát, ezért jöttem, indulhatunk is! Ami az első ciprusi éjszakámon fogadott, akármennyire klisé is, sokkoló volt. Gyakorlatilag akárhol megálltunk külterületen, a barátposzáta végtelenített éneke szólt magnóról. Lerövidítve a dolgot: a ciprusiak hívóhanggal lépvesszőre vagy függönyhálóba csalják a madarakat, majd rendkívül drága áruként árulják a feketepiacon. Ősszel és tavasszal poszátákat, télen énekes rigókat fognak be óriási tömegekben. Nem beszélve a rengeteg járulékos madárfajról, avagy denevérekről, hüllőkről. Ennek a ténye elméletben ismert volt számomra korábban is, de a mértéke teljesen elképesztett. Az első éjjel két helyszínen, 10 madárfogó hálóból számtalan füleskuvikot, sárgarigót, gyurgyalagot, nyaktekercset, foltos nádiposzátát, tövisszúró gébicset és sok-sok barátposzátát szabadítottunk ki. A hálókat és hangszórókat összeszedtük és ártalmatlanítottuk az éj leple alatt, hogy soha többet ne lehessen őket ilyesmire felhasználni.

Akkoriban ilyen rajtaütésekből, új csapdázó helyek felderítéséből állt a munka. A „rendőri segítség” (ironikus szóhasználat, de igaz) még nem volt kiforrva, nem tudtuk hivatalos útra terelni az eseteket még akkor sem, ha ezek a cselekmények teljességgel illegálisak is voltak. A pénz és a jószomszédi viszony nagy urak…

Ha jól tudom, kerültél meglehetősen „meleg” helyzetbe is a munkád során. Mesélnél erről?

Hát, igazából kizárólag meleg helyzetekkel találkoztunk. Különösen, amíg nem volt rendőri támogatás. Alapvetően úgy működtünk, hogy a lehető legkisebb feltűnés mellett a lehető legtöbb orvvadászati eszközt távolítsuk el és hatástalanítsunk. Ez azonban nem volt mindig könnyű menet, hisz sok-sok ezer eurós üzletekbe tenyereltünk bele ezzel, és ezt nem szívesen nézték karba tett kézzel az elkövetők.

Ha ki kell emelnem egy esetet, az azt hiszem a következő lenne: mivel a célmadarak főként éjjel vonulnak, ezért az esetek nagyobb többségében az orvvadászok legaktívabb időszakai is az éjszakai órák. 2015 januárjának egyik éjjelén egy notórius orvvadász területét jártam be másodmagammal, gyalogosan. Akkorra már elég nagy tapasztalatom volt a munkában, így rám bízták az újoncot. A terület zengett az elektronikus énekes rigó énektől. Legalább 4 különböző aktív csapdázó hely volt egy viszonylag kis területen. Ez elég szokatlan, hisz elfogják egymás elől a madarat. Kezdtem is gyanakodni. Halk léptekkel nekiindultunk az első helyszínnek, meg-megállva egy kis hallgatózásra, hogy nincs-e társaságunk. Ahogy a nagy könyvben meg van írva, minden fennakadás nélkül leszedtünk négy hálót, a benne lévő rigókat elengedtük. Egy kis tanakodás után a hangszórót úgy hagytuk, hogy ne árulja el a csend a jelenlétünket. A további terv az volt, hogy a leszedett hálót elrejtjük, GPS koordináták alapján majd visszafelé menet összeszedjük. Ez az én taktikám volt: ha egyszer kézre kerítenek minket az orvvadászok, ne legyen nálunk semmi, ami az övék, így talán kevesebbel megússzuk a találkozást. A rejtést követően a második helyszínhez, egy narancsültetvényhez közeledve hirtelen elhallgatott a madarak becsalásához használt magnó. Gyorsan hasra vágtuk magunkat, nem sokkal rá egy alak futott ki az ültetvényből, igen mérgesnek tűnően beszélve a telefonba. Itt már egyértelmű volt, hogy megtalálták az általunk leszedett hálókat, és riadóztattak mindenkit. Ez egy szervezett csapat volt, azért is volt ilyen közel egymáshoz a négy helyszín. A szinte teljes sötétségben nem láttak minket a földön feküdni, ha nem is voltunk 30 méternél messzebb. Mi viszont tisztán láttuk a dühösen le-föl járó férfit. Majd kisvártatva érkezett egy terepjáró, ezt követte három másik. Mondanom sem kell, kezdett igencsak melegedni a helyzet. Ahogy a negyedik terepjáró érkezett, a benne ülő észrevett minket a fényszóró fényében és ránk fordította a kocsi elejét. „Most van futás” – mondtam. Ahogy felpattantunk, felbőgtek a motorok, és a reflektorfényeknek köszönhetően hirtelen igencsak világos lett a terep. Négy terepjáró kezdett el üldözni minket, a hangok és a fények arra utaltak, hogy gyorsan beérnek. Elkezdtünk cikkcakkban futni, hogy ne tudjanak elgázolni olyan könnyen, miközben egyre nehezebbé vált a terep, estünk-keltünk. Egyszer csak az autók leálltak, ajtócsapódások hallatszottak, majd üvöltözés. Az orrvadászok lábon folytatták az üldözést. A fények hiányában már nem láttam, hogy az olasz társam hol van, de ebben a pillanatban nem lett volna értelme elkezdeni keresni. Kicsit lassítottam a tempómon, hogy ne fulladjak ki teljesen, mire oda kerülünk, hogy küzdeni kell. Egyszer csak egy fa kerítésbe ütköztem, egy kecske karám volt. Átugrottam rajta, és bevetődtem az állatok közé a földre egy kis pihenőre. Azok össze-vissza kavarogtak körülöttem. Egyszer csak egy apróbb termetű ember alakját pillantottam meg dülöngélni a karám mellett. Majdnem biztos voltam, hogy az én emberem, de azért kétszer meggondoltam, hogy odaszóljak. „Mario!”. Szerencsére a válasza az én nevem volt, gyorsan behúztam a karámba. Kisvártatva emberi beszédet hallottunk, majd két személy haladt el a karámon kívül. Még szuszogtunk párat, majd kimásztunk az állatok közül. Gyorsan rápillantottam a telefonom térképre, melyik irányba van az autópálya, arra indultunk tovább, most már csak hosszútávfutó tempóban. Egyszer csak észre vettem, hogy a társam sehol. Visszafordultam és láttam, hogy a földön ül. „Én nem tudok tovább menni.” – hangzott el a a mondat, amit a legkevésbé akar hallani az ember hasonló helyzetben. Felsegítettem, előadtam neki a továbbhaladás fontosságát, illetve azt, hogy már mennyire nem vagyunk messze az autópálya „biztonságától”. Megindultunk, de itt már futásról nem beszélhettünk, csak támolygott emberünk. Időközben az egyik autó közeledett felénk, gyorsan bevágódtunk a bokorba. Az autó elhalad mellettünk. Ezt követően egy betonkerítéssel körbevett házhoz érünk, úgy döntök, hogy itt az idő egy hosszabb pihenőre. Bemásztunk a kertbe és megültünk a kerítés tövében. Kis idővel folytattuk utunkat, hogy elérjük az autópálya kerítését, átmásszunk azon, elhelyezkedjünk a vízelvezető árokban és várjunk körülbelül két órát, mire a kimentő fuvarunk megérkezett. Gyönyörű látvány volt az árokból az éjszakai égbolt, sosem felejtem el.

Így visszatekintve hogyan értékeled a munkád, munkátok eredményét?

A szervezet munkája jelentős a madármészárlás visszaszorításában, mindezt számokkal kimutatott pozitív trend is alátámasztja. Ahogy az előbb elmesélt történetemből is kitűnt, ez a munka sok veszélyt hordoz. Egy idő után azonban az aktivisták elleni erőszak egy olyan pontra jutott, hogy mind a helyi, mind az európai sajtó jelentős figyelmet fordított az ügynek, így a hatóságoknak muszáj volt beavatkoznia. Sikerült rendőri támogatást nyerni, amivel megindult egy igen pozitív, még hatékonyabb folyamat. A terepen továbbra is mi voltunk kint, de leadtuk az infókat a rendőrségnek, akikkel közösen szerveztük a rajtaütéseket. Megtörténtek az első letartóztatások, komoly büntetések kiszabása, mindennek köszönhetően az orvvadászat mértéke drasztikusan lecsökkent. Az utóbbi években viszont a probléma egy átalakult formában jelentkezik, mégpedig úgy, hogy a csapdákkal operálók fokozatosan átálltak kiskaliberű sörétes fegyver használatára. Továbbra is magnóval hívják be a madarat, ami illegális, és továbbra is védett fajokat ejtenek el. Viszont az alaptevékenység, azaz a vadászat legális, és ezért az ellenőrzése, szankcionálása is sokkal nehézkesebb.

Mi történt azóta a projekttel?

A szervezet továbbra is – mondhatni töretlen erővel – tevékenykedik a Mediterránum több országában. A vírus okozta helyzet természetesen igencsak megnehezíti az ő munkájukat is. Az elmúlt egy évben mindössze egy-két ember tudott terepi munkát végezni, önkénteseket nem tudott fogadni a szervezet. Reméljük, mihamarabb rendeződik a helyzet, és teljes gőzzel folytatódhat a munka!

Mennyiben befolyásolták a szakmai pályafutásodat, a szemléletedet a kint szerezett tapasztalatok?

Mindenképpen jelentős hatással voltak rám az elmúlt hét év eseményei (Ciprus mellett Máltán is végeztem önkéntes munkát), megerősítették bennem, hogy a természetvédelem az, amire ki vagyok találva. Láttam sok emberi gonoszságot kint, sokszor gyomorforgató, nehezen kiheverhető dolgokat, de láttam azt a kis réteget is, akik ennek a teljes ellentéte, és sokszor halált megvető bátorsággal küzdenek egy jobb világért. Ez utóbbi bizonyosan nagy lökés volt, hogy tovább folytassam a szakmát.

Mi van most veled, merre sodort az élet, mivel foglalkozol?

Jelenleg a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság Természetvédelmi Őrszolgálatánál dolgozom.

Hogyan látod a természetvédelem jövőjét?

Úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben nehezen tudok objektíven nyilatkozni, hiszen a természetvédelem szerepe, fontossága az életem középpontját jelenti. Ha csinálok valamit, azt mindig úgy teszem, hogy azzal ne ártsak a természeti környezetnek, de még inkább valamilyen szinten segítsem azt. Véleményem szerint az aktív természetvédelemre az emberiség jelentős része ellenségként tekint. Sokan úgy gondolják, hogy a természetvédők az őzeket simogatják az erdőben, és csak gátolják a fejlődést a különböző korlátozásaikkal, aztán leakasztják a nagy pénzeket az adófizetőktől. Egyértelműen olyan koncepcionális gondok vannak, amit kizárólag megfelelő oktatással, ismeretterjesztéssel lehetne orvosolni. Alapvetően nem gondolom, hogy a természetvédelem valaha is megszűnik létezni, de azt sem, hogy sokkal erősebb lesz, mint napjainkban. A newtoni hatás-ellenhatást nem tudjuk meghazudtolni. Azok, akik magukénak vallják a természetvédelem eszméit, ne adj’ Isten, aktívan részt is vállalnak benne, legyenek rá büszkék, hiszen ők jelentik a természeti értékek fennmaradásának reményét.

Első riportalanyunk egy fiatal, csinos hölgy, aki a Körös-Maros Nemzeti Park természetvédelmi őre. Fruzsi azok mellett, hogy marhák és bivalyok között dolgozik nap mint nap, magas fákra mászik sasfiókákért, állatokat ment, de még marad ideje és energiája testépítésre is. Ismerjük meg mindennapjait! 

Röviden mutasd be magad, mi inspirált, hogy természetvédő legyél?  

Szegedi Fruzsina vagyok, a Békés megyei Körösladányban élek párommal – és két kuvikkal, egy mezei és egy házi nyuszival, egy cicával, Artúrral és egy mocsári teknőssel. Ahogy a felsoroltakból is látszik, mindig is imádtam az állatokat, kiskoromban a kedvenc időtöltéseim közé tartozott, hogy kint barangoltam és felfedeztem a természet adta szépségeket. Ez volt a legfőbb motivációm, amikor pályaválasztás előtt álltam, hiszen azt akartam csinálni, ami mindig is örömmel töltött el, és amiben jó voltam: ez pedig a természet és a természetvédelem. Így találtam meg a ‘természetvédelmi mérnök’ szakot a Debreceni Egyetemen.

Hogyan jellemeznéd a szakmai érdeklődésed? 

A szakmámon belül három nagy érdeklődési területem van: az egyik a ragadozó madarak és azok felmérése, védelme; a másik az állattenyésztés, ezen belül pedig a szürkemarhák és bivalyok tartása, tenyésztése és az általuk végzett területkezelési tennivalók. A ragadozó madarak közül elsősorban a parlagi sasok, rétisasok és a kerecsensólymok tartoznak a felügyeletem alá. Ezen fajok fészkelését és költését kísérem figyelemmel évről évre. Az állattartásban besegítek az évente kétszer esedékes oltás- és vérvételbe (ilyenkor még fülszámozunk és chippelünk is alkalomadtán). Ezen kívül, amennyiben szükséges, az eladás, vágás során is besegítek a papírmunkába.  Ezek mellett foglalkozom mentett állatokkal is, de csak olyan szinten, ami még nem igényel állatorvosi beavatkozást. Ide kell érteni a ténylegesen mentésre szoruló madárfiókákat, az enyhébb sérülést szenvedett felnőtt állatokat, illetve az egészséges, de pl. házba tévedt denevérek mentését is. Ilyenkor az állatok egy napot vagy akár több hetet is nálam töltenek, amíg biztonsággal vissza lehet engedi őket a természetbe.

• 

• 

Úgy tudom, van egy ország, amely meglehetősen közel áll a szívedhez. Melyik ez, és mi a sztorija? 

Így van. Ez az ország pedig Svédország, ugyanis itt töltöttem el egy szemesztert ösztöndíjasként a University of Gävle egyetemen. A kint töltött idő alapjaiban véve megváltoztatta a világról, emberekről és a természetvédelemről való gondolkodásomat. Itt ‘Nordic ecology’ szakon tanultam egy nemzetközi csoportban, ahol társaim voltak spanyolok, olaszok, franciák, németek, dél-afrikaiak, brazilok.

Bár lassan már 7 év telt el azóta, szerencsére több diáktársammal azóta is tartom a kapcsolatot. Leírhatatlanul nagy élmény volt egyedül nekivágni egy ilyen országnak, főképp úgy, hogy előtte nem voltam még soha külföldön, nem utaztam még soha repülőn, és az angol nyelvet se használtam még soha élőszóban. Így visszagondolva, az egészet borzasztóan inspirálónak és felemelő élménynek éltem meg. Jó volt látni, hogy milyen az élet egy olyan országban, ahol mindenkinek az egyik alapvető gondolata a természet tisztelete, védelme. Azóta is (ezt az egy koronavírus sújtotta évet leszámítva) minden évben volt szerencsém visszatérni Svédországba, és egyre több szépséget felfedezni abból, amit az a gyönyörű hely rejteget. Láttam az északi fényt, ott voltam a nyári napfordulón, amikor nem nyugszik le a nap, kirándultam az ottani legmagasabb, 93 méter magas vízesésnél. Hatalmas szerencsém volt megismerkedni tejesen véletlenül egy ott élő csodálatos magyar házaspárral: Andival és Gyurival és a kisgyermekeikkel, Sárival és Simonnal. Ők is rendkívül sokat segítettek az ottlétem alatt, és szerencsés vagyok, hogy a barátságunk azóta is tart.

Miképpen lettél természetvédelmi őr? Milyen őrnek lenni, legfőképpen nőként? 

A féléves szakmai gyakorlatomat a Körös-Maros Nemzeti Park Dévaványai Tájegységén töltöttem. Mivel aktívan részt vettem az ottani mindennapokban és munkában, ezért az első adandó alkalommal gondoltak rám és behívtak állásinterjúra egy megüresedő természetvédelmi őri pozícióba. Igazából nem találkoztam még olyan feladattal a munkám során, amit nőként ne tudtam volna megoldani. Az egésznek inkább a megítélése a kemény dió, hiszen, ha akadt volna hasonló végzettséggel rendelkező férfi jelentkező, akkor valószínűleg őt választották volna helyettem. Persze ez valamilyen szinten érthető, hiszen mi tulajdonképpen rendészeti szerv is vagyunk, és egy férfit ebben az esetben jóval komolyabban vesznek, mint egy fiatal nőt. Szerencsére azonban úgy érzem, hogy a munkatársaim megbecsülnek, és nagyon jól érzem magam ebben a pozícióban. 

Hogyan képzeljük el egy napodat, milyen feladataid vannak?

Ez nagyon változó, illetve évszaktól is függő kérdés. Télen kevesebb a munka, nem jutunk ki annyira a területre, hiszen a földutak sokszor járhatatlanok. Ilyenkor inkább a tavaszi-nyári felmérések feldolgozását végezzük, papírozunk stb.

A tavasz viszont nagyon húzós, kemény időszak volt, hiszen egyedül kellett levezényelnem a szürkemarháink és bivalyaink tavaszi oltását, vérvételét és chippelését. Ez azt jelentette, hogy az állattartást végző gazdálkodóval és a többi kollégával négy héten keresztül –  hétvégente, ünnepnapokon is – reggel 7-től délután 4-5-ig folyamatosan, megfeszítve dolgoztunk. Mintha ez nem lett volna elég, munka után az edzőterembe vitt az utam cirka két óra kemény súlyokkal való edzés céljából. Ugyanis szabadidőmben testépítéssel foglalkozom, ez az időszak éppen egybeesett egy komoly versenyfelkészüléssel. Végül a házimunkát és az otthoni teendőket már ne is említem.

Tavasszal és nyáron a munkaidő kiegészül a hétvégi ügyeletetekkel, ilyenkor a túzokos szezon miatt 0/24-ben rendelkezésre kell állnunk, ha valaki túzokfészket talál.

Megosztanál velünk néhány érdekes esetet, akciót? 

Az egyik legemlékezetesebb élményem egy madármentés volt, méghozzá a kedvenc fajom, egy rétisas szorult segítségre. Novemberben kaptunk egy hívást (esős, saras idő volt), hogy egy nagy ragadozó madár röpképtelen állapotban álldogál egy szántóföld közepén. Kollégámmal bevágtuk magunkat a jó öreg Roverba és száguldottunk a madárért. Egy hím rétisas volt, és én gondolkozás nélkül rohantam be érte a szántóföld közepére. A saras idő miatt azonban a cipőmet le kellett vennem, hiszen annyira ragadt a sár, hogy azzal a lábamon nem tudtam volna megközelíteni a madarat. Nagyon feldobott az élmény, hogy saját kezemmel foghatom meg ezt a fenséges madarat, minden félelemérzet nélkül vettem a karjaimba és hoztam ki az autóhoz. Később kiderült, hogy egy korábban rosszul felhelyezett ornitológiai (horvátországi jelölésű) gyűrű csúnya deformációt okozott a madár lábán, ezért legyengült és mentésre szorult. 

Még aznap elszállítottuk a Hortobágyi Vadasparkba, ahol szakszerű orvosi ellátást kapott. 

Egy másik emlékezetes mentés volt még a tavalyi évben egy fészekből, a szülei által kidobott gólyafióka felnevelése. Szegény kisgólya esetlen és kicsi volt a testvéreihez képest, és ilyenkor előfordul, hogy a szülőmadarak megszabadulnak az “életképtelen” legkisebbtől. A szóban forgó madárka is így járt, 5 métert zuhant a fészekből, és csúnyán kificamodott az egyik lába.  Nagyon legyengült állapotban találtam rá, kiszáradt, alultáplált volt. Hazavittem – megjegyzem, hogy az első emeleten lakunk a párommal – és egy műanyag ládát kibéleltem törölközővel neki. A lábát másnap kollégám segítségével sínbe raktuk, majd nálam lábadozott. Ez olyan jól sikerült, hogy júniustól szeptemberig nálunk is maradt, mikor már lábra tudott állni, átvittem szüleim kertjébe, ott megtanult repülni, majd csatlakozott az Afrikába tartó fajtársaihoz.

Milyen jövőbeli céljaid vannak? 

A szakmámban még mindig rengeteg a tanulnivaló; fejleszteni, képezni szeretném magamat. Tervben van egy madárgyűrűző vizsga megszerzése ragadozó madarakra, illetve fegyvervizsgát is szeretnék tenni, mindezek után pedig még kacérkodom a solymász-vizsgával is.  

Hogyan látod a természetvédelem jövőjét?

Nos, ez a kérdés elég képlékeny nálam, vannak pozitívabb napjaim, amikor reménykeltő eseményeket és embereket ismerhetek meg, de vannak reményvesztett időszakok is. Az emberek sajnos nincsenek tisztában azzal, hogy minden egyéni cselekedettel sokat tehetnek a környezetünk és természeti értékeink védelméért, sokan úgy vannak vele, hogy “egy fecske nem csinál nyarat”. Pedig ez a legnagyobb butaság, hiszen ha minél többen gondolkoznánk úgy, hogy igenis számít az egyéni felelősségvállalás, sokkal előrébb lehetnénk a zöld, zöldebb jövő tekintetében. Én a gyakorlatra hozzám érkező hallgatók segítségével, a vezetett túráim alkalmaival és a közösségi médián keresztül igyekszem felhívni ezekre a fontos gondolatokra az emberek figyelmét. 

Kövesd nyomon Fruzsi izgalmas életét:

https://www.instagram.com/fruzsi.91/?utm_medium=copy_link

A varjúfélék régóta előfordulnak városi környezetben, a 20. század elejétől azonban jelentős mértékű urbanizációjuk kezdődött világszerte. A folyamat az ezredforduló környékén érte el Debrecent, amikortól a dolmányos varjú állandó lakójává vált a cívisvárosnak. A varjak városba költözése számos tényezővel magyarázható. Egyrészt Debrecen kiváló életfeltételeket biztosít számukra – gondoljunk csak a parkok, utcák idős fáira, amelyek biztonságos helyet jelentenek fészkelésükhöz. Talán ennél is fontosabb tényező az állandó, változatos és kiszámítható táplálékforrások megléte (pl.: kommunális hulladék, állatkerti takarmány). Nem utolsó szempont a varjúfélékre jellemző kiemelkedő alkalmazkodóképesség, ökológiai rugalmasság sem, amelynek köszönhetően teljes mértékben ki tudják aknázni a városban rejlő lehetőségeket. A fajnak a város „falain” belül nem igazán vannak természetes ellenségei. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a dolmányos varjú Debrecen egyik „csúcsragadozójának” számít napjainkban. 

A Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Karának Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási Tanszéke 2006 óta figyeli és vizsgálja a városi környezetben előforduló varjúféléket, különös tekintettel a totálisan urbanizálódott dolmányos varjúra. Utóbbi faj esetében az évente elvégzett fészekfelméréseknek köszönhetően megállapítást nyert, hogy jelentős városi állománynövekedés történt az elmúlt 15 évben. A fészekmonitor mellett a szakemberek közel 150, kirepülés előtt álló varjúfiókát is jelöltek egyedileg. A módszernek köszönhetően nyomon tudják követni a varjak későbbi életét, túlélésüket, területhasználatukat. Az eddig összegyűlt adatok alapján a madarak területhűségét bizonyították, azaz a városban kikelő és felnevelkedő varjak nem hagyják el Debrecent, annak állományát erősítik. A fiatal madarak téli túlélésében jelentős szerepe van az emberi felelőtlenségnek, ugyanis a lakótelepeken a kóbor állatoknak és galamboknak kihelyezett ételmaradékok biztosítják számukra az ingyen kosztot.   

Az elmúlt két évtizedben lejátszódó drasztikus populációnövekedésük azonban többrétű problémát vet fel. Egyrészt jól ismert a varjak tavaszi fészekfosztogató tevékenysége, amelynek számos, parkban előforduló madárfaj látja kárát. Másrészt egyre több bejelentés érkezik a lakosság részéről különféle atrocitásokról. Ilyen például a varjak – ugyancsak a költési időszakra jellemző – agresszív fiókavédelmező magatartása: több esetben nem csak házi kedvencekre, hanem óvódásokra és mint sem sejtő járókelőkre csaptak le a varjak. Egyéb, speciális esetekről is beszámolhatunk. Sokan nem gondolnák, hogy a varjak miatt folyamatos és fokozott veszélynek van kitéve a Nagyerdei Stadion tetőszerkezetét borító fóliaburkolat,  vagy hogy milyen jelentős mennyiségű takarmányt dézsmálnak fel a varjak az állatkert állatai elől. A Békás-tónál is fokozott a jelenlétük: nem egyszer lehet látni őket, amint halat, békát, netán egy-egy tőkésréce-tojást, -fiókát zsákmányolnak. 

Miért támadnak ránk a varjak? Mit tehetünk ilyen esetben?

Május közepétől kezdve folyamatosan hagyják el fészkeiket a dolmányosvarjú-fiókák. A kirepülő fiatalok még rendkívül tapasztalatlanok, gyámoltalanok, így a szülőmadarak még hónapokig gondoskodnak róluk. Különösen a kirepülést követő napokban, hetekben a szülőmadarak fokozottan védelmezik utódaikat bármely, a fiatal madarakhoz közel kerülő állattal (kutya, macska), sőt egyre gyakrabban az emberrel szemben is. Az ilyen jellegű interakciók esetén harsány károgásba kezdenek, illetve a „betolakodót” úgynevezett rácsapásos berepülésekkel próbálják elriasztani. Mivel az ilyen esetekben egy átlagpolgár megrémül, lehajol, kezét maga elé teszi, így a varjak joggal érezhetik, hogy akciójuk sikeres volt. Mindebből az következik, hogy legközelebb is lecsapnak, sőt mi több, a későbbiekben sokkal bátrabban, nagyobb vehemenciával. Amit tanácsolhatunk, hogy egyrészt – ha tehetjük – kerüljük el a lakott varjúfészkeket, a fiatal dolmányos varjakat! A veszélyes időszak ugyanis körülbelül két hét alatt elmúlik. Ha mégis támadó varjakkal találkozunk, próbáljunk meg nem félni tőlük, szembe fordulva velük, karjainkat lengetve, esetleg rájuk kiabálva hatékonyan távol tudjuk őket tartani. Agresszívabb varjak esetén védekezésre lehet használni a kezünk ügyében lévő szatyrot, táskát, kalapot. 

A Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata kiemelt figyelmet fordít a környezettudatos magatartásra. Ennek érdekében 2009-ben megalakult a Hallgatói Önkormányzat Környezetvédelmi Bizottsága. A csapat célja egy olyan egyetemi közösség építése, amely a mindennapokban is tenni kíván környezete állapotának javításáért, illetve a kialakult környezettudatos szemléletmódot hallgatói és munkatársi körökben is ösztönzi, terjeszti.  A Bizottság munkája több alprogramra oszlik, ezek közül az egyik legjelentősebb a Természetes Egyetem Program, amely egész évben változatos eseményeket, programokat kínál a hallgatóknak. Ilyen például a téli madárgyűrűzési bemutató, a botanikus- és állatkerti séta, az őszi darules, avagy a tavaszi madarásztúra a Hortobágyi-halastavakhoz. Ezek mellett rendszeres etetéssel segítik a madarak áttelelését az egyetem három campusán, illetve őshonos fa- és cserjefajok ültetésével próbálják zöldebbé tenni az egyetem környezetét. A Bizottság régi terve volt, hogy létrehozzon egy olyan természetvédelmi bázishelyet, ahol egy helyen lehet bemutatni és alkalmazni a madár-, illetve természetvédelemben használatos speciális eszközöket. Erre kínált kiváló lehetőséget az MME Madárbarát Kert programja, illetve az egyetem Böszörményi úti campusának területén található botanikus kert. 

A projekt a Madárbarát Kert program szellemisége, illetve a bizottság saját ötletei alapján valósult meg 2016-ban, megalapítva az ország első Egyetemi Madárbarát Mintakertjét. A programhoz való regisztrációt követően az MME-től szereztük be a különböző eszközöket, majd ezek kiegészültek olyanokkal, melyeket mi készítettünk és építettünk. A kihelyezést egy egész napos tereprendezés előzte meg, s ebben a Bizottság tagjai mellett oroszlánrészt vállaltak lelkes természetvédelmi mérnök szakos hallgatók. A mintakert tanösvényszerűen került kialakításra, ahol elsősorban nem a funkcionalitásra, hanem a bemutatásra helyezték a hangsúlyt. A különböző természetvédelmi eszközöket a fák törzsére rögzítették fel, amelyek alatt kétnyelvű ismertető táblán olvashatunk azok rendeltetéséről, illetve képeket is találunk az azokat használó fajokról. Sétánk során először egy nagyméretű dúcetetővel találkozunk, melynek közelében egy kis medence is helyett kapott. Utóbbi – azok mellett, hogy a madarak itató- és fürdőhelyeként funkcionál – szaporodó helyet jelenthet több békafajnak. A fák közé beérve különböző típusú és méretű madárodúk (A, B, C, D, veréblakótelep, macskabagoly, kuvik) szúrnak szemet. Ezek mellett olyan egyéb természetvédelmi eszközöket is tanulmányozhatunk, mint a fecskepelenka, denevérodú, békamenedék, süntanya, egérvár, avagy a magányos méhek védelmét szolgáló darázsgarázs.

A madárbarát kert azok mellett, hogy gyarapítja a látogatók természetismeretét és szeretetét, kiváló lehetőséget jelent a kikapcsolódásra, a feltöltődésre. Utóbbira garancia a botanikus kert impozáns fa és cserjekollekciója, a pihenésre csábító padjai. A kert egész évben nyitva áll minden egyetemi hallgató és dolgozó előtt, ezek mellett – előzetes bejelentkezés után – a Bizottság szívesen veszi általános, illetve középiskolás csoportok látogatását is. Bejelentkezés a kornybizdehok@gmail.com email címen lehetséges.

Sokan nem tudják, hogy a Himalája régió a Déli- és az Északi-sarkvidék után bolygónk “harmadik sarkköre”. A hegység jégborításának folyamatos fogyatkozása olyan következményekkel járhat, amely több, mint 1,5 milliárd ember életét befolyásolja.

Nepál hazánknál másfélszer nagyobb ország, amely még így is eltörpül a hatalmas Kína és India ölelésében. Lakossága jelentős, több mint 30 millióan élnek a Himalája országának is nevezett területen. Legnagyobb számban a hegység lábától délre, ahol a síkabb felszín lehetővé teszi a mezőgazdálkodást, azaz az élelmiszertermelést.

A Debreceni Egyetem jó szakmai kapcsolatot ápol a katmandui Tribhuvan Egyetemmel. Egy ösztöndíjnak köszönhetően jelen sorok írójának lehetősége volt Nepálba látogatni és megtapasztalni, hogy milyen hatással van a klímaváltozás a világ egyik legszegényebb országára.

Nepálnak a folyamatos népességnövekedés és politikai konfliktusok mellett számos természeti katasztrófával is szembe kell néznie. Utóbbira példa a 2015 áprilisában bekövetkezett közel 8-as erősségű földregés, amely több ezer áldozat mellett majd’ a fél országot romba döntette. Ezek mellett egyéb vészjósló változások is tapasztalhatóak, amely mögött az oly sokszor és sok helyen hangoztatott globális klímaváltozás áll.

A sarki jég olvadásával számos kutató foglalkozik, nem beszélve ezek médiavisszhangjáról. Azonban a Himalája jégsapkáinak, gleccsereinek fogyatkozása koránt sem kap akkora figyelmet, amennyit érdemelne. Pedig foglalkoznunk kellene vele, ugyanis egy új tanulmány szerint a globális átlaghőmérséklet emelkedése miatt a hegység jégborításának legkevesebb egyharmada el fog tűnni néhány évtized múlva. Mindennek már napjainkban is komoly következményei vannak Ázsia egyik legfejletlenebb országában. Az ország lakói kezdetben még pozitívan értékelték a plusz vízhozamot, hiszen az ország GDP-jének jelentős része a mezőgazdaságból származik (a népesség 2/3-a az agráriumban dolgozik!), amelyhez elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű és minőségű vízkészlet. Különösen annak ismeretében, hogy a csapadék döntő többsége néhány hónap alatt (monszun időszak), koncentráltan lehullik. Szintén pozitív hatásról beszélhettünk a villamosenergia-termelés tekintetében is, ugyanis az ország említett energiaforrásának 90%-a vízerőművekből származik.

Azonban az időszakonként jelentkező jelentős mennyiségű vízhozam később számos problémához vezetett mindkét előbb említett szektor esetében. Az agráriumban komoly árvizek, majd aszályok ütötték fel a fejüket; a folyók vízhozamának szabálytalanságai pedig a vízenergia megbízhatatlanságát eredményezték. Nem beszélve az árvizekből származó iszapról, amely a termelés hatékonyságát is csökkenti. A megnövekedett vízmennyiség további hatása megmutatkozott például az egészségügyben is. Sosem tapasztalt mennyiségben betegedtek meg az emberek maláriában, hiszen az elöntött területeknek köszönhetően nőtt a maláriát terjesztő szúnyogok élettere. Ezek mellett veszélyben van az ország másik gazdasági húzóága, a turizmus is. Egyrészt a gleccserek olvadása miatt már most sem az a Himalája fogadja a látogatókat, amely fogadta anno 1953-ben Edmund Hillaryt és nepáli társát. Másrészt a nagyon felkapott és közkedvelt raftingozások is egyre veszélyesebbek és kiszámíthatatlanok. A jövő sem kecsegtet sok jóval, mivel a folyamat egyszer a visszájára fog fordulni, azaz a vízhozam drasztikus csökkenése predesztinálható. Mindezek hatására pedig mind az öntözés, mind pedig az ivóvízkészletek veszélybe fognak kerülni. Végül nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy óriási mennyiségű vízről van szó, amely olvadása nem csak a közvetlen közelében élő emberekre, hanem az egész Föld életére hatással lesz.

Összegezve megállapítható, hogy a klímaválság kapcsán már nem csak a folyamat megakadályozásán kell, hogy gondolkozzunk, dolgozzunk, hiszen annak hatását, hatásait akár a saját bőrünkön is érezhetjük, tapasztalhatjuk – a nepáliak egészen biztosan! Nagyon fontos lenne, hogy a jövőben gondolkozzunk és megtegyünk minden szükséges lépést a tekintetben, hogy felkészülten álljunk majd szemben a (gyökeres) változásokkal.

A tengeri teknősök egyik fontos, tradicionális tojásrakó helye a Délnyugat Nicaraguában, a Csendes-óceán partján található La Flor. A 1,5 km hosszú fehér homokos partszakasz az „arribada” jelenségről híres, amely spanyol szó érkezést jelent. Érkezést, méghozzá annak a több száz, akár több ezer olajzöld fattyúteknősnek (Lepidochelys olivacea) szinkronban történő partra jövetelét, amely jelenséget joggal emlegetnek a természet egyik csodájaként. A világ egyik leggyakoribb tengeri teknősfaja csupán 30-40 kilogramm tömegű, páncéljának átmérője alig haladja meg a fél métert. La Flor-on 5-7 nagyobb arribada játszódik le egy évben a júliustól-januárig terjedő időszakban, októberi-novemberi csúccsal, amely 100. 000 teknősfészket eredményez. Egy egyed évente többször is visszatérhet az általa preferált partszakaszhoz, ahol egy órán belül tojja le 100-125 tojásból álló fészekalját, amelynek inkubációs ideje 50-60 nap. A tojásokat rengeteg veszély fenyegeti, mivel az őshonos koatin kívül a kóbor kutyák is szívesen kiássák a fészkeket. Ezért, és az illegális tojásgyűjtés elkerülése miatt a természetvédelmi szakemberek számos fészket helyeznek át biztonságos, hálóval elkerített részekre. A védelmi intézkedések ellenére is többen próbálkoznak a fészkek kifosztásával. A teknősök a legtöbb esetben éjszaka jönnek a partra, hogy tojásaikat letojják, ezért ekkor rendszeres, fegyveres őrjáratok is zajlanak. Az őrzés mellett monitorozó munka is folyik a teknősök fészkelő állományának nyomon követése céljából. A parttól nem messze elhelyezkedő kutatóállomás a védelmi munkák központja, amelyet a nicaraguai államon kívül az USA és az EU is támogat valamilyen formában. A partszakasz fontos ökoturisztikai célpontot is jelent, hiszen rengeteg turista keresi fel éjszakánként. A 20 kilométerre található „szörf fővárosból”, Juan Del Surból érkező látogatóknak szigorú szabályokat kell figyelembe venniük a teknősök biztonságos fészkelése érdekében. Mindenekelőtt kötelező a teljes csend mellett a megfelelő távolság megtartása. Fényképezni ugyan lehet, de csakis a tojások lerakását követően, és minden esetben hátulról, hogy az állatot ne vakítsuk. Aki szerencsés, egy éjszaka akár több fajt is megfigyelhet. A már említett olajzöld fattyúteknősön kívül közönséges levesteknőssel (Chelonia mydass), közönséges cserepesteknőssel (Eretmochelys imbricata), avagy akár a hatalmas méretű kérgesteknőssel (Dermochelys coriacea) is találkozhatunk.

Egy másik jelentős teknősös partszakasz Costa Ricában, a Karib-tenger partján található Pacuare természetvédelmi területen van. A 6 km hosszú keskeny partszakasz (Playa el Vigiada) nehezen megközelíthető, mivel párhuzamosan esőerdő és egy folyó kíséri. A területet egy nonprofit szervezet felügyeli, a mindennapi munkát néhány alkalmazottja mellett önkéntes egyetemi hallgatók hada végzi. Két állomása van (északi és déli), amelynek köszönhetően 3-3 kilométeres szakaszokra van felosztva az éjszakai őrjárat. Hasonlóan a nicaraguai parthoz itt is a teknősök fészkelését ellenőrzik, de ezek mellett az egyedek biometriai adatait is jegyzik, sőt még alumínium krotáliával is megjelölik őket. A felderített fészkeket 50-60 nap múlva kiássák, hogy információt gyűjtsenek a különböző fajok reprodukciós sikeréről. Pacuare – a levesteknős és a cserepesteknős mellett – a kérgesteknősök nagy számú fészkelése miatt híres. A világ legnagyobb teknősét nyugodtan nevezhetjük egy igazi szörnynek, páncélhossza elérheti a 2 métert, súlya 300-900 kilogramm között mozog. Robosztus testfelépítésének köszönhetően a légmélyebbre (1230 m) merülni képes hüllőfaj, s ez a képessége fő táplálékának, a medúzáknak a felkutatásával magyarázható. A legek teknőse ugyan a legszélesebb elterjedési területtel bír (mindhárom óceánban elfordul), mégis kritikusan veszélyeztetett. Az ivarérettséget 10-12 évesen érik el, majd a partközeli zónában történő párzást követően érkeznek fészkelni. Tojásaikat 70-100 cm mélyre helyezik, majd hatalmas mellső úszólábaikat használva sávosan homokot kotornak, amely a fészek elrejtését szolgálja. Leírhatatlan élmény jelent a holdfényben végigkövetni ennek a tiszteletet parancsoló élőlénynek a tojásrakását! Ahogy komótosan elképesztő mennyiségű homokot mozgat meg, ahogy mélyről jövő szuszogással, vajúdva tojja pingponglabda-méretű tojásait, és végül, ahogy elnyelik a tenger habjai.

A varjúfélékről leggyakrabban csak negatív dolgokat szoktunk hallani, olvasni. Ezek egy része valóságon alapul, de számos tévhit is széles körben elterjedt. Tény, hogy a károgó, „nemszeretem” madarak több faja nem kívánatos az ember számára. Hazánkban három – dolmányos varjú, szarka, szajkó – vadászható státuszú, mely lehetőséggel élnek is mind a vadgazdálkodás, mind a természetvédelem szakemberei. Ezek mellett védett fajokat is említhetünk, mint például a holló vagy a vetési varjú, melyek állományai napjainkban növekednek. Talán nem is gondolnánk, hogy a világ 120 varjúfaja közül vannak azonban olyanok, amelyek rendkívül veszélyeztettek, sőt egyesek már a szabad természetből ki is pusztultak.

A kihalással veszélyeztetett kategóriába tartozik a guami varjú, amely nevét Guamról, egy 550 km²-es mikronéziai szigetről kapta. A 700 km hosszúságban elhelyezkedő Mariana-szigetcsoport legnagyobb tagja a Csendes-óceán nyugati részén, Hawaiitól 5300 km-re fekszik. A vulkanikus eredetű sziget legmagasabb pontja csupán 406 méter, korallzátonyokkal gazdagon tarkított sekély vizű lagúnái elsősorban ázsiai turistákat vonzanak. A térség híres egy jelentős földrajzi pontról; Guam-tól nem messze található bolygónk legmélyebben fekvő tenger alatti része, a 11 kilométer mélységű Mariana-árok. A sziget klímája tipikusan trópusi, meleg, párás; a száraz évszak januártól júliusig, az esős júliustól decemberig tart. Guam-ot a spanyolok fedezték fel, sokáig az anyaország fennhatósága alatt állt, majd az amerikaiak vették át a terület feletti uralmat. A második világháború során a japánok foglalták el, amíg 1944-ben az USA vissza nem szerezte az Észak-Mariana-szigetekkel egyetemben. Jelenleg az Egyesült Államok külbirtoka, ami annyit tesz, hogy az itt élők amerikai állampolgárok, de nincs szavazati joguk. Ugyan többször felmerült, hogy önálló állammá váljon, azonban ehhez a gazdasága nem elég erős. Nem úgy, mint a katonai jelentősége: mind tengeri, mind légi tekintetben nagyon komoly katonai támaszpontok létesültek itt, a sziget területének több mint harmadát ezek foglalják el.

A guami varjú (Mariana Crow, Corvus kubaryi) – az őslakosok chamorro nyelvén ’aga’ – a világ egyik legveszélyeztetettebb varjúfaja. A körülbelül szarkaméretű, teljesen fekete madár átlagsúlya 250 gramm. A szabad természetben mindösszesen csupán 150 egyed él, kizárólag a Guam-tól 70 km-re északra található aprócska Rota szigetén. Guam-on, a faj keletkezési helyén az 1980-as évektől drasztikus populációcsökkenésük kezdődött, olyannyira, hogy a 2000-es évek elejére teljesen eltűntek a varjak a szigetről. A madarak kipusztulása több okra vezethető vissza; egyrészt a turizmus és a hadászat miatt jelentős élőhelyátalakítások (fakivágások) történtek, illetve a rendszeresen előforduló tájfunok trópusi viharai is érzékeny veszteségeket okoztak állományaikban. A végzetes tényező azonban egy idegenhonos kígyófaj, az Ausztrália északi részén, illetve a melanéziai szigetvilágban honos barna fakígyó (Boiga irregularis) megjelenése és elszaporodása volt. A kígyó röviddel a második világháború után, katonai hajószállítmánnyal került be Guam szigetére. A jövevény hüllő tipikus „állatorvosi lova” lett az invazív faj fogalmának. A korábban ismeretlen, fakoronába is felkúszni képes predátor ellen esélye sem volt az őshonos faunának. A kígyó nagyon rövid időn belül az egész szigeten elterjedt, ezzel párhuzamosan 10 madár- (köztük több, csak a szigeten elforduló bennszülött faj), hat gyík- és két denevér faj kipusztulását eredményezte. Ezen fajok eltűnése, hiánya további negatív hatásokat vont maga után a sziget unikális ökoszisztémájában. A Guam-on történtek sajnálatos példa arra, hogy egy idegen, inváziós faj megjelenése egy egész ökológiai rendszert veszélyeztethet, gyökeresen megváltoztathat.

A guami varjú utolsó menhelye Rota-szigete maradt, ahol szerencsére még nem terjedt el az előbb említett veszedelmes kígyófaj.  A 30 km hosszú és 10 km széles sziget sziklás hegyekkel szabdalt, legmagasabb pontja 495 méter, a hegy tetején a hazai Bükk-hegységhez hasonló plató található. Két pici faluban (Sinapalu, Songsong) összesen kb. 2000 lakos éli meglehetősen gondtalan életét. Guam-mal szemben itt jóval szerényebb a turizmus. Említést érdemel azonban a születésnapi tortára hasonló Mt. Tapington, egy ősi kőbánya, a japánok megmaradt bunkerei és ágyúi, illetve a dzsungelben előforduló epifitonokkal gazdagon borított óriási fák.

A guami varjú elsődleges élőhelye a dzsungel, amely fáinak lombkoronájába kókuszrosttal bélelt fészkeit rakja. A klímának köszönhetően kilenc hónapra is kitolódhat a költési időszak, amely során a párok több fészekaljat is nevelnek, illetve amennyiben meghiúsul a költés, új fészkelésbe kezdenek. A szülőmadarak erősen védelmezik territóriumukat, a kirepült fiatalokat is hamar elverik a területükről. Ezek után azt gondolnánk, hogy a szaporodási rátájuk kimagasló, azonban ez az állítás sajnos egyáltalán nem állja meg a helyét. Egyrészt a varjak fészekalja igen csekély, csupán 1-3 tojást rak a tojó, másrészt a költési siker rendkívül gyenge, 25% körüli, azaz egy szezonban csak egy-két fiókát képes felnevelni egy pár. További problémát okoz a predáció, az elsődleges ellenséget a elvadult házi macskák jelentik, ezek mellett a mangrove varánusz és a vándorpatkány is tizedeli állományait. Sőt, egy pálmatolvaj (Birgus latro) nevű óriás méretű rákfaj is problémát okozhat, amely képes felmászni a fákra, hogy a varjak tojásait, fiókáit elfogyassza. Mindezek tükrében talán nem meglepő, hogy a millenniumot követő első évtizedben 50%-kal csökkent a költőpárok száma Rota-szigetén, közel kerülve így a faj a kipusztuláshoz.  

A veszélyeztetett varjúfajjal kapcsolatban a ’90-es években kezdett általános kutatásokat a Washingtoni Egyetem, amelynek alapja a madarak egyedszámának és fészkeinek rendszeres felmérése volt. Majd 2005-től a természetvédelmi biológia szakmai alapjait felhasználva védelmi, később visszatelepítési programot indított. Az utóbbi munkában fontos szakmai partnerea fogságban tartott veszélyeztetett állatfajok szaporításában kiemelkedő eredményeket elérő San Diego-i Állatkert. Mivel a varjak fészekaljai gyakran predáció áldozatává válnak, a kutatók sokszor a természetből gyűjtik be a madarak tojásait, fiókáit, majd mesterséges körülmények között – csakúgy, mint a hazai túzok vagy nagytestű ragadozó madarak esetében – keltetik, nevelik őket a szigeten található központban. A fiókákat helyben gyűjtött rovarokkal (pl.: hangyalárvákkal) és rákokkal etetik. A félvad körülmények között tartott madarakat már első évükben valamely szabad természetben telepített hatalmas röpdébe helyezik ki, ahol fokozatosan szoknak hozzá a vadon körülményeihez. A röpdéből való kiengedésüket követően – amíg teljes mértékben nem adaptálódnak az új környezetükhöz – sokáig visszajárnak a mellette elhelyezett etetőhöz.

A Rotán folyó védelmi program fontos része az intenzív predátor-kontroll. Egyrészt a barna fakígyó bejutását szükséges megelőzni, ezért a sziget kikötője kerítésének belsejére varsaszerű, egerekkel csalizott kígyófogó csapdákat szereltek fel. Sőt, az egyik munkatársnak még a kígyók keresésére alkalmas, beidomított kutyája is van. A másik feladat a kóbor házi macskák és patkányok kiiktatása. Ebben a munkában oroszlánrészt vállal az USA Halászati és Vadászati Hivatala, amely négy embert (két technikus, két vadász) alkalmaz csak azért, hogy a szigetet megszabadítsák a nemkívánatos ragadozóktól. Az apparátus feladatai közé tartozik a csapdázás, de ezek mellett fegyveres gyérítést is végeznek. Mindezek mellett a projekt sikerében jelentős szerepet töltenek be a helyi lakosok, aki szerencsére saját magukénak érzik a varjúk sorsát, és feltétel nélkül engedélyezik a szakemberek magánterületeikre történő bejutását. A néhány éve még a kihalás szélén álló, jelenleg kritikusan veszélyeztetett guami varjú fennmaradása – úgy tűnik – biztosított. A végső cél egy olyan állománysűrűség elérése lenne Rotán, amely utat jelenthet a faj Guam-ra történő visszatelepüléséhez, így Mikronézia egyetlen varjúfaja ismét visszanyerhetné korábbi otthonát.