2023 szeptemberében a kelet-líbiai partvidékre lecsapott a Daniel nevű mediterrán ciklon. A rendkívüli esőzések hatására órákon belül két gát is átszakadt Derna városa fölött, a lezúduló víztömeg pedig teljes városrészeket mosott el. A helyiek közül sokan csak későn értesültek a veszélyről: a figyelmeztetések nem értek célba időben, a tragédia pedig családok ezreinek életét forgatta fel alapjaiban. A katasztrófa nyomán végzett nemzetközi kutatások megállapították, hogy a klímaváltozás akár ötvenszeresére növelte annak az esélyét, hogy ekkora mennyiségű csapadék hulljon egyetlen nap alatt a térségben (A WWA beszámolója az eseményről). Derna lakóinak története is megmutatja: a klímaváltozás egyenesen humanitárius katasztrófákhoz vezethet.

A számok és a folyamatok önmagukért beszélnek: világszerte százmillióknak van szükségük sürgős humanitárius segítségre, és ezek mögött a válságok mögött egyre gyakrabban a klímaváltozás áll. Pakisztánban a szokásosnál jóval erőteljesebb monszunesőzések következtében az ország területének egyharmada került víz alá, ami több mint 33 millió embert kényszerített otthona elhagyására, és közel egymillió lakóházat pusztított el (British Red Cross elemzés a pakisztáni áradásokról).

Kelet-Afrikában, különösen Szomáliában, nem hirtelen áradásról, hanem az egymást követő elmaradt esős évszakok miatt kialakult, évek óta tartó aszályról van szó, amely milliókat sodort az éhínség szélére és kényszerített menekülésre a kiszáradt legelőkről (BBC riport a kelet-afrikai aszályról). Szíriában pedig a polgárháború kirobbanását megelőző példátlan szárazság tette tönkre a mezőgazdaságot, ami több mint másfél millió embert kényszerített a városokba, végletesen felerősítve a társadalmi feszültségeket (The Guardian elemzés a szír aszályról és a konfliktusról). Mindegyik esetben ugyanaz a minta ismétlődik: a klímaváltozás miatt felerősödő környezeti problémák a meglévő sérülékenységekre rakódnak rá, és így torkollnak humanitárius katasztrófába.

De mi is az a humanitárius világnap? Minden év augusztus 19-én az ENSZ azoknak a  humanitárius munkásoknak állít emléket, akik saját életüket kockáztatva próbálnak enyhíteni a világ válságain. A dátum mementó: 2003. augusztus 19-én pusztító robbanás rázta meg az ENSZ bagdadi székházát, amelyben Sergio Vieira de Mello ENSZ-főbiztos és huszonegy kollégája vesztette életét. Öt évvel később, 2008 decemberében az ENSZ Közgyűlése hivatalosan is világnappá nyilvánította ezt a napot. Bár a megemlékezések elsősorban a fegyveres konfliktusok áldozataira és a segítő munkások áldozatos feladatvállalására fókuszálnak, ma már egyre ritkábban lehet elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a segítségre szoruló tömegek jelentős részét nem közvetlenül a fegyverek, hanem a környezet összeomlása és a szélsőséges időjárás kényszeríti elkeseredett helyzetbe.

Talán éppen ezért veszélyes úgy tekinteni a klímaváltozásra, mint egy távoli, kizárólag tudósok által konferenciatermekben tárgyalt problémára. Ami valahol száraz legelőt, elpusztult termést, elhagyott otthont vagy betegségekkel teli menekülttábort jelent, az  a jelen valósága, nem egy másik bolygó története. Magyarország sem kívülállója a folyamatnak: az Európai Környezetvédelmi Ügynökség szerint hazánk klímaérzékeny térség, ahol növekszik a szélsőséges időjárási események gyakorisága. A mezőgazdaság számára különösen nagy kockázatot jelentenek az aszályok: 1990 és 2023 között tizenegy olyan év volt, amikor az ország területének több mint felét érintette aszály. Közben a hőhullámos napok száma is növekszik. Európa más részeihez hasonlóan nekünk is egy olyan jövőre kell készülnünk, amelyben a hőség, az aszály és a szélsőséges csapadék mind gyakrabban terheli meg a társadalmat, a vízkészleteket, a mezőgazdaságot és a mindennapi életet. A különbség azonban még most is megvan: egy kihívás nem szükségszerűen válik katasztrófává. Hogy Magyarországon meddig jut el ez a folyamat, abban nekünk is van szerepünk. Ha közösen gondolkodunk és cselekszünk, megakadályozhatjuk, hogy azok a kihívások, amelyek ma még kezelhető problémáknak tűnnek, holnap humanitárius katasztrófává váljanak. A humanitárius világnap arra emlékeztet, hogy másokon segíteni kötelesség – de a leghatékonyabb segítség az, ha megelőzéssel és helyi összefogással nem hagyjuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok.

*Borítókép forrása: Pixabay

Öt évvel ezelőtt jött létre Debrecen első városi közösségi kertje a Vénkertben. A kezdeményezés akkora sikert aratott a lakosság körében, hogy a Zöld Kódexben, Debrecen Város Környezetvédelmi Programjában már a debreceni közösségi kertek hálózatának bővítése szerepel a városi célok között. Jelenleg a Debreceni Egyetem Böszörményi úti campusán működő Hallgatói Közösségi Kert mellett három városi közösségi kert is található: egy a Vénkertben, egy a Tócóskertben és egy az Újkertben. 

Miért fontos, hogy a városi nyüzsgésben is legyen helye a földdel való foglalatosságnak? Hogyan tud a kert nemcsak élelmet, hanem közösséget is teremteni? Erről beszélgettünk Vajda Erzsébettel, aki a Vénkerti Közösségi Kertnek nemcsak a koordinátora, hanem a közösség motorja is. 

– Hogyan indult a Vénkerti Közösségi Kert?

„A kert öt éve indult el, az első komolyabb helyi zöld kezdeményezések egyikeként. Nagyon hamar kiderült, hogy ez sokkal több, mint „palánták és locsolókannák közössége”. Az emberek vágynak arra, hogy legyen egy olyan hely, ahol a saját kezükkel alkothatnak, kapcsolatokat építhetnek, és közben egy kicsit ki is szakadnak a hétköznapokból.”

– Viszont egy ilyen közösségi kertet megépíteni mondhatni könnyű, de az igazán komoly munka a közösségépítés. Mennyire volt nehéz beindítani egy ilyen kezdeményezést egy panelövezet közepén?

„Kezdetben voltak kétségek – főleg amiatt, hogy vajon tényleg lesz-e rá igény. De ahogy elkezdtek jönni az első jelentkezők, nagyon gyorsan megtelt a kert, és azóta túljelentkezés van. Ahogy valaki elköltözik vagy nem tart igényt a parcellára, azonnal jön valaki más helyette. Sokan gyerekkoruk óta nem nyúltak földhöz, de az emlékek ott éltek bennük Az ismerős földillat, a frissen szedett paradicsom íze, mindez visszahozta őket. Ráadásul sok idős ember is bekapcsolódott – számukra különösen fontos, hogy érezzék: még mindig alkotnak, és szükség van rájuk.”

– A kert alapvetően két fős parcellákból áll. Ez hozhatná magával azt is, hogy az emberek elszeparáltan gazdálkodnak, legfeljebb a parcellatársukkal beszélgetnek, mert vele muszáj. Mégis: hogyan válik ebből közösség?

„Ez volt a legszebb meglepetés. Hogy nemcsak a föld lett megosztva, hanem az idő, a tudás, a

figyelem is. Nagyon sokan kezdték el egymást segíteni. Volt, aki a palántáit osztotta meg, más

meg a tapasztalatát. A kert egy idő után elkezdett lélegezni – és ez a közösségi élet jele. Volt

már közös főzés, komposztálási workshop, palántacsere, sőt, a gyerekek míg a szülők kertészkednek, itt medencéznek együtt.”

– Mik a legnagyobb tanulságai az elmúlt öt évnek?

„Hogy az emberek akkor is képesek összefogni, ha egyébként nagyon különböznek egymástól. Itt a kertben fiatalok és idősek, egyedülállók és családosok, egykori falusiak és panelben felnőtt városiak együtt dolgoznak. Ez nagyon értékes, mert manapság kevés az ilyen kapcsolódási pont. A kert egyfajta hídként működik.”

– Milyen hatással van mindez a környezetre és a városi életmódra?

„Nagyon sokan most először termesztenek saját élelmiszert. Ez önmagában is hatalmas lépés. De emellett fontos, hogy megtanuljuk a természet ritmusát. Megtanuljuk, hogy nem minden azonnal történik. Ez türelemre, tiszteletre nevel – nemcsak a növények, hanem egymás iránt is.”

Sokszor említette a lelki hatásait a közösségi kertnek. Ennyire jellemző lenne, hogy nemcsak a növényeket, hanem a lelküket is gondozzák? 

„Ez a kert nem csak a növényekről szól. Az emberek közötti kapcsolódásról, a közös élményekről, az egymásra figyelésről. Többen mesélték, hogy itt szoros barátságok születtek, vagy hogy ez lett az a hely, ahol újra elhitték, hogy jó közösségbe tartozni. Sokan mondják, hogy ez a kert lett számukra a ‘békesség szigete’. Van, aki munka után jön ki csak tíz percre, de már ez is segít kiszállni a hétköznapok rohanásából.” 

– Milyen jövőt képzel el a kert és a hozzá hasonló kezdeményezések számára?

„Én azt szeretném, ha minden városrészben lenne egy ilyen kert. Vagy több. És azt is szeretném, ha egyre több iskolában lenne iskolakert. A fenntarthatóság a gyakorlatban kezdődik. Egy marék földben. Egy közös locsolásban. Egy beszélgetésben a szomszéddal, akit eddig csak látásból ismertünk.”

A közösségi kert tehát egyszerre tanít, gyógyít, összeköt és felelősségre nevel. Debrecen közösségi kertjeiben nemcsak zöldségek teremnek – hanem kapcsolatok, emlékek, és egy újfajta városi kultúra is. A Vénkerti Közösségi Kert példája mutatja, ha van tér, szándék és egy közösség, amely hajlandó együtt gondolkodni, akkor nemcsak a föld hoz termést, hanem az emberi kapcsolatok is.