Debrecen több pontján is furcsa hangokra lehetünk figyelmesek esténként. Hangos, elkeseredett visítás, vagy sípolás töri meg az éjjel csöndjét, ez az erdei fülesbaglyok eleségkérő hangja. Május-június egyes bagolyfajok fiókáinak kirepülési ideje, és ha nappal utánakeressük, hogy este honnan hallottuk a hangot, akár még pihés tollgombócokban is gyönyörködhetünk.

Az erdei fülesbagoly hazánk leggyakoribb bagolyfaja, fészket nem épít, dolmányos varjak fészkeit vagy mesterséges költőládákat foglal el. Akár a rigóféléknél, úgy a baglyoknál is megfigyelhető, hogy a fiókák a röpképesség elérése előtt kiugrálnak a fészekből, ez erdei füleseknél 4 hetesen történik meg. A város több pontján fészkelnek, a leggyakoribbak az északi városrészben. Fő táplálékuk a mezei pocok, de egereket, patkányokat, verebeket is fognak. Másik jellegzetes hangjuk ajtónyikorgásra emlékeztet.

A parkerdő vagy a köztemető öreg, odvas fáit fürkészve más faj fiókáit is megtekinthetjük. A macskabagoly a Nagyerdő gyakori fészkelője, faodvakban költ, tollfülei nincsennek. Szemük nagy, fekete színű, a fülesbaglyoké sárgás. Táplálékát madarak és kisemlősök alkotják. Ha megtaláljuk a fiókákat valamelyik fán lehetőleg ne menjünk közel, a macskabagoly megvédi az utódait a nagyobb élőlényekkel szemben is, ilyenkor nagyon ritkán okozhat karcolásokat, ezért jobb távolról gyönyörködni a tollas apróságokban.

A bagolyfajokkal kapcsolatban még mindig élnek hiedelmek, melyek miatt sokan félnek tőlük. Teljesen ártalmatlanok, és rendkívül hasznosak, az egerek és pockok fáradhatatlan pusztítói, örüljünk, ha környezetünkben telepednek meg. Ha bagolyfiókát találunk, ne zavarjuk, tisztes távolból fényképezzük le, majd álljunk tovább. Hazánkban minden bagolyfaj védett!
Ha igazán közelről akarunk bagolyfiókákat látni, látogassunk el a Hortobágyi Madárkórházba, ahol sérült és elárvult baglyokat egyaránt láthatunk és támogathatunk.

Létezik Magyarországon egy jeles nap, sőt egy ünnep, amely rövid idő alatt terjedt el a köztudatban, és mára szinte nincs olyan magyar ember, aki ne halott volna róla: ez a madarak és fák napja. Ezt az egyik legnagyobb hagyománnyal rendelkező és az egyik legtöbb embert megmozgató napot minden év május 10-én tartják meg.

Több, mint 100 évvel ezelőtt találták ki és rendezték meg az elsőt. 1902-ben Chernel István ornitológus szervezte meg az első madarak és fák napját, de csak később, 1906-ban Hermann Ottó polihisztorunk terjesztette el a köztudatban. A kor nagy ornitológusainak köszönhetően törvény mondta ki, hogy minden évben egy napot a madaraknak és fáknak kell szentelni.

A jeles nap célja, hogy a társadalom figyelmét felhívja természeti értékeinkre, azok megőrzésére és megismerésére. Ennek következtében országszerte rengeteg eseménnyel készülnek a természetvédelemmel foglalkozó civil szervezetek, nemzeti parkok, egyesületek. Az érdeklődők részt vehetnek terepmadarász sétákon, madárgyűrűzéseken, faültetéseken, előadásokon. Iskolákban, óvodákban is hirdetik az ünnep fontosságát, és rajzversenyekkel, kiselőadásokkal próbálják meg felhívni a fiatalok figyelmét a természet fontosságára, sokszínűségére.

Debrecenben már két éve rendezik meg a Csicsergő villamos programot, mely során a DKV villamos vonalain utazók gyönyörű madárfotókban és madárdalokban gyönyörködhetnek utazás közben. További eseményként a Fancsika 1-es víztározón tartott madármegfigyelő sétán is részt lehet venni, amely nemcsak a madarak és fák napjára, de a vándormadarak világnapjára is felhívja a figyelmet.

Az erdőspusztai tavak mindig is népszerűek voltak a természetjárók körében, de az emberek mellett a vadvilágot is vonzották. Különösen a madárvilága rendkívül változatos mind a Vekeri-tónak, mind pedig a Fancsikai-tavaknak, és bár a tározók már többször is teljesen kiszáradtak, elég egy csapadékosabb tavasz, és a kisebb nagyobb vízfoltokon madarak tucatjai jelennek meg. Fontos megemlíteni, hogy a tavakat záportározó és belvízelvezető céllal hozták létre, többszöri kiszáradásuk a klímaváltozás és a szélsőséges aszályok eredménye és mutatója. Vízutánpótlásukat a már elindult Civaqua program fogja megoldani a jövőben.

Idén az esőknek köszönhetően a Vekeri-tavon alakult ki olyan sekélyvízű, növényzetben gazdag tó, amely több vízimadárnak is kiváló fészkelő és táplálkozó helyet nyújt. Bütykös hattyúk, szárcsák, cigányrécék, búbos vöcskök költenek ott, és idén megjelent egy igazi madárritkaság, a vörösnyakú vöcsök is. A szemfülesebb madarászok, kirándulók már megfigyelhették, ha arra jártak.

A vörösnyakú vöcsök a legritkább hazánkban fészkelő vöcsökfaj, állománya 50-70 pár között mozog. Élőhelyét a halastavak és a mocsarak jelentik. 2 évvel ezelőtt több pár is költött a Fancsika 1-es víztározón, majd a tó teljes kiszáradásával eltűntek; idén kicsit odébb ugyan, de újra megjelent egy pár. Fészkét vízinövények levelei közé építi különböző növényi részekből. 4-6 tojást tojik, melyeken 20-23 napig kotlik. Ha a tojó kis időre elhagyja a fészket, a tojásokat betakarja. A fiókák fészekhagyók, kikelésük után azonnal tudnak úszni, és követik szüleiket. A fiókák 2 hónap után válnak önállóvá, kétévesen pedig ivaréretté. A vörösnyakú vöcsök kisebb halakat, vízirovarokat, kétéltűeket eszik, táplálékát víz alá bukva szerzi meg, úszóhártyás lábával kiválóan úszik. Vonuló, a telet Dél-Európában tölti.

A vörösnyakú vöcsök veszélyeztetett madár, hazánkban fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke 250.000 forint. A zavarásra érzékeny állat, ezért kérem a Vekeri-tónál kirándulókat, hogy tisztes távolból, távcsővel vagy fényképezőgéppel figyeljék meg a madarat! A kutyákat pedig tartsuk pórázon, mert a tojásokra és a fiókákra is veszélyesek lehetnek.

Kevesen tudják, hogy a közismert vörösbegynek van egy közeli rokona, a kékbegy. Régebben mindkét faj a rigófélék családjába tartozott, manapság már a légykapófélékhez sorolja őket a rendszertan. Közeli rokonságban áll a fülemülékkel is, tudományos neve – a Luscinia svecica – is svéd fülemülét jelent. Cikkünk főszereplőjét kevesen látták, kevesen ismerik, pedig Európa egyik legszebb madara. Ismerjük hát meg!

A kékbegy a nádasok, mocsaras területek madara, hazánkban főként a halastavak környékén találkozhatunk vele. Nem túl gyakori, de nem is ritka madár, a számára alkalmas élőhelyeken megtalálható. Rendkívül rejtőzködő, egér módjára bujkál az iszapon a nádasok tövében, főként a költési időszakban. A hímek viszont nádszálról vagy más kiemelkedő pontról énekelnek, ilyenkor a legkönnyebb őket megfigyelni, főként áprilisban. A hím begye élénk kék, középen fehér vagy vörös ponttal, ezt a madarászok csillagnak nevezik. Közép-Európában a fehér csillagos, Észak-Európában a vörös csillagos kékbegy az elterjedt. A tojó tollazata egyszerűbb, a fiatal madarak feketén sávozottak. Minden tollruhában felismerhető viszont rozsdavörös szélső faroktollairól. A hímek éneke nagyon szép, gyakran utánoznak más madarakat, sőt emlősöket, békákat is. Egy-egy öregebb hím a környék összes madarának a hangját eltanulja, a finnek ezernyelvű madárnak is hívják emiatt. Gyakran nászrepülnek, ilyenkor a hímek énekelve felszállnak, majd széttárják rozsdavörös faroktollaikat és visszahullanak.

Fészkét a földre építi zsombék vagy fűcsomó védelmében. A tojó egyedül kotlik az 5 db tojáson, párja nem eteti. A fiókákat együtt nevelik. Mint a rokon fülemülék és rozsdafarkúak esetében, itt is a röpképesség elérése előtt elhagyják a fészket a fiókák. Rovarokkal, pókokkal, férgekkel táplálkozik. Vonuló, a telet Afrikában és Indiában tölti. Szeptemberben vonul el és április közepén érkezik. Állományát a nádasok fészkelési időszakban történő irtása veszélyeztetheti. Védett madár.

Hazánk madárvilága rendkívül változatos, több faj nagyon szép, rá jellemző névvel büszkélkedhet, ilyen többek között a vörösbegy, a kékbegy és a szürkebegy is. Utóbbi az előző kettővel nem rokon faj, a szürkebegyfélék családjának egyetlen hazai fészkelője.

Az erdei szürkebegyről kevesen hallottak, még kevesebben láthatták, hiszen félénk madár, nehéz észrevenni. Viselkedése különös, a bokrok alján mozog, a talajszinten; kerüli a feltűnést, szinte egér módjára közlekedik a sűrű növényzetben. Azt, hogy nehéz észrevenni, tovább nehezíti terepmintázata, barna és szürke tollazata, valamint apró termete. Verébnél kisebb madár, tömege 15-25 gramm. A hímek tavasszal általában a fák csúcsáról énekelnek – s ez egyébként szép csicsergés -, ilyenkor könnyebb megfigyelni.

Hogy pontosan hány pár fészkel belőle Magyarországon, rejtőzködő életmódja miatt nem tudjuk, de a kutatók egyetértenek abban, hogy évről évre több szürkebegy költ nálunk. Hazánkban főként fenyvesekben fészkel, Nyugat-Európában már kertekben, parkokban is gyakori. Erdei madár, de őszi és tavaszi vonulása során nádasokban, bokrosokban is megfordul. Legkönnyebben egyébként áprilisi vonulásakor láthatjuk, ilyenkor az észak felé tartó egyedek is átvonulnak az országon.

Vonuló, a telet Dél-Európában tölti, ritkán akad egy-egy áttelelő madár. Általában március végén érkezik és októberben vonul el. Táplálékát költési időszakban hernyók, szúnyogok, pókok alkotják, ősszel és télen gyommagvakat és bogyókat is eszik. Különösen szereti a fekete üröm magját.

A fészkét is talaj közelbe építi, magas fűben, bokrok alacsony ágain épül, általában 5 tojást rak, a fiókák két hét kotlás után kelnek ki, újabb két hét után pedig elhagyják a fészket. Csak a tojó kotlik, a hím ritkán eteti, a fiókákat mindketten nevelik.

Viszonylag sok természetes ellensége van: kígyók, kisemlősök, ragadozó madarak egyaránt megeszik. A tojásokat a vaddisznó is elpusztítja. Védett madár, természetvédelmi értéke 25 ezer forint. Segíteni az élőhelyeinek védelmével lehet, az erdők érintetlenül hagyása sok állatnak biztosíték a fennmaradáshoz. A legöregebb Magyarországon gyűrűzött erdei szürkebegy 6 évig élt.

Nincs olyan magyar ember, aki ne hallott volna a vörösbegyről, hiszen mesékben, dalokban, történetekben egyaránt feltűnik. Mindenki előtt ott van a kép a piros begyű kismadárról. Valószínűleg sokan látták is már, és biztos, hogy még többen hiszik tévesen más madárról, hogy vörösbegyet látnak. A süvöltő, az erdei pinty, a kerti rozsdafarkú hímjei is vörös, piros, vagy narancsszínben pompáznak, és a cikk főszereplőjének a neve is megtévesztő, ugyanis nem vörös, hanem narancssárga begytollai vannak.

Az öreg madarak barnásak, begyük és torkuk tájéka narancssárga, a fiatal, ivaréretlen egyedek pedig teljesen terepszínűek, barnán pettyezettek – a kezdő madármegfigyelők nem is mondanák meg, hogy vörösbegyet látnak. Lábai – mint a rokon fülemüléknek, rozsdafarkúaknak – rendkívül vékony. Tollaikat gyakran felfújják, ilyenkor szabályos gömb alakúak. Súlyuk 15-20 gramm.

Hazánkban gyakori madár, de az ország egyes részein ritkább. A hegy- és dombvidéki erdőket részesíti előnyben, az Alföldön kevesebb fészkel belőlük. Szereti a nagy kiterjedésű, holt fákban bővelkedő, vízfolyással rendelkező erdőket. Fészkel a debreceni Nagyerdőn is, de nem túl gyakori faj, néhány tucat egyed költ csak itt. Ezzel szemben az Északi-Középhegység vagy a nyugati országrész bükkerdőiben mindenütt találkozhatunk vele. Általában a hangja hívja fel rá a figyelmet – nagyon szép, csilingelő, kissé melankolikus. Különleges viselkedése, hogy télen is területet tart, így ilyenkor is énekel, különösen a kora reggeli órákban.

A hazai egyedek többsége télen Dél-Európába vonul, ahol sajnos eszik őket. Az északabbi országokból érkeznek hozzánk télire vörösbegyek. Ilyenkor kertekben, nádasokban is megfigyelhetők. 

A hím énekével csalogatja párját, majd a tojó április közepén-végén lerakja 4-5 tojását. Évente kétszer költ. A párok nem ragaszkodnak különösen egymáshoz, gyakran a második költéshez is új partnert keresnek. A tojó fészeképítés közben agresszív, gyakran a hímet is elkergeti. A vörösbegyek agresszióját minden esetben a fajtársuk narancsszínű begye váltja ki. Fészkelőhelye változatos, gyökerek között, partfal üregében, faodúban, földi lyukban, épületrésekben, magas fűben vagy bokor tövében is költhet, általában talajközelben. Mint a rokon fajoknál, így náluk is a fiókák azelőtt elhagyják a fészket, hogy megtanulnának repülni. Sajnos sok egyed esik házimacskák áldozatául. Rovarokkal, pókokkal, férgekkel táplálkozik, télen bogyókat is eszik. Átlagéletkoruk 3-4 év.

A természet rendkívül változatos élőhelyeket hozott létre, hazánkban megkülönböztethetünk erdőket, gyepeket, vizes élőhelyeket és a településeket. Utóbbi lehet város, falu, kisközség, tanya, de bármelyik is ezek közül, a természetnek ugyanúgy helye van benne. Sajnos a modern ember sok mindennel nincs megbékélve. Hogy pontosan honnan eredeztethető, azt nem tudom, de nehezen tudunk megbékélni az öreg, korhadó fák, a sűrű bokrosok, az avarszőnyeg, a beporzóknak táplálékot nyújtó növények látványával. A változatos, bokrokkal, veteményes kertekkel, gyümölcsfákkal tarkított telkek eltűnőben vannak, és velük együtt az élővilág is. Helyettük van térkő, kavics, beton, hatalmas házak, üvegfalak és üvegfolyosók, lemezkerítések.

A gond mindezekkel csak az, hogy nem fenntarthatók, nincs bennük élet, és a környezetnek sem tesznek jót. A fent említett építőelemek nyáron ontják magukból a meleget, néhány tájidegen növényen kívül semmi sem tud kihajtani, és hangyákon kívül sem találunk más állatot. Ezzel szemben egy vadvirágos kert, árvacsalánnal, fehér herével, bükkönnyel, esetleg egy-egy levendulával beporzó rovarok tömegét vonzza a környezetünkbe. Gyönyörködhetünk a lepkékben, mint a településeken is gyakori bogáncslepkében, fecskefarkú lepkében, atalanta-lepkében vagy a nappali pávaszemben. Utóbbi kettő tápnövénye a csalán, így ha egy kisebb csalán foltot is meghagyunk, szaporodóhelyet is biztosítunk számukra. De megjelennek a házi méhek és a kisebb, magányos méhfajok is, amelyek teljesen ártalmatlanok, félni nem kell tőlük. A növényzet nem ellenség, nem kell állandóan füvet nyírni, ne gondoljuk, hogy a tükörsima gyep a normális és egészséges. 

A változatos, őshonos növényekből álló bokor-együttes a legszebbhangú madarainknak nyújt fészkelőhelyet, megtelepszik benne a fekete rigó, az énekes rigó, a barátposzáta és a zöldike is. Ha a bokrok alatt meghagyjuk az avart, akár a fülemüle is a vendégünk lehet. A száraz falevelek takarják a talajt, alattuk pedig nyüzsög az élet, amely táplálékkal látja el a madarakat. A cserjék ültetésére a legjobb időszak az ősz és a tavasz, vágjunk hát bele. A tűztövis vagy a fekete bodza bogyója is fontos madártáplálék. Az öreg fák is gyakran hiányoznak a környezetünkből, pedig a harkályok abban tudnak odút ácsolni, amelyben később cinegék költhetnek, vagy denevérek bújnak meg. Ha az öreg fa veszélyessé válik, daraboljuk fel és hagyjuk ott, mágnesként fogja vonzani a cincéreket és az orrszarvú bogarakat.

Egy sekély, állandó vízborítottságú kis tavacska a békáknak nyújt tökéletes petézőhelyet, cserébe rengeteg kellemetlen rovartól szabadítanak meg minket. De gyönyörködhetünk szitakötőkben vagy az inni és fürdeni érkező madarakban is. És ezek csak a látható vendégek, sok száz más állatfajnak kedvezhetünk, ha elhagyjuk az eddig erőltetett sémát, a steril, élettelen telkeket, és egy kis életet viszünk a környezetünkbe. Mindehhez gyakran semmit sem kell tennünk – szó szerint.

A világ számos pontján kutatók, természetvédelmi szemléletű emberek, rangerek, biológusok, vadőrök, oktatók küzdenek nap, mint nap a biológiai sokféleség megőrzéséért. A problémát minden esetben az emberi tevékenységek, a kapzsiság és a nemtörődömség okozza, minek következtében állat és növényfajok ezrei ritkulnak meg vagy végső soron pusztulnak ki. Világviszonylatban és hazai mértékkel nézve is maroknyi ember igyekszik tenni a fent említettek ellen. A megmaradt természeti értékeket védők között vannak debreceni kutatók is, az ő tevékenységükről szól ez a cikk. 

2021 szeptemberében indult a LIFE for BUGS and BIRDS nevű projekt, melyet az Ökológiai Kutatóközpont Tisza-kutató Osztályának szakemberei kezdeményeztek, a munkába pedig bekapcsolódott a Dunatáj Közalapítvány, a Kiskunsági Nemzeti Park és a Debreceni Egyetem is. A projekt az ország szívében, Bács-Kiskun vármegyében valósul meg, a nemzeti park Miklapuszta nevű tájegységében. Itt találhatóak az ország második legnagyobb kiterjedésű szikes területei, valamint a Kárpát-medence legkülönlegesebb szikformái. A projekt célja a szikes gyepek és löszpusztagyepek megőrzése a rajtuk található őshonos fajokkal együtt, de ez korántsem olyan egyszerű.

A területen nagy mértékben elburjánzottak az invazív növények, mint az ezüstfa és a selyemkóró vagy az aranyvessző. Visszaszorult a legeltetéses állattartás, ezáltal kevesebb rovar és kevesebb madár él a területen, mint egykor. A megmaradt jószágok trágyájában felhalmozódnak a féreghajtószerek, amely a trágyát lebontó rovarok petéire és lárváira halálosak. Minden problémát leküzdve a legfontosabb cél, hogy a területen fészkelő parti madarak és a ritka pusztai gyalogcincérek újra elterjedhessenek Miklapusztán.

Rendszereres fészkelő itt a bíbic, a piroslábú cankó, a gulipán, a gólyatöcs, az ugartyúk és a széki lile. Utóbbi az egyik legveszélyeztetettebb madárfaj hazánkban. Életmódja rendkívül érdekes, a talajon költ, gyakran a vaksziken, a kikelő fiókák fészekhagyók, de a hím neveli őket, a tojó tovább áll. Erősen kötődnek a juhlegelte területekhez, táplálékukat pedig rovarok jelentik. Sajnos állománya nagyon lecsökkent, és közel áll a kipusztuláshoz.

A projekt 2027-ig tart, és már most rengeteg előrelépés van. Mintegy kétezer juh és kétszáz szarvasmarha legeli, formálja, élteti a tájat. A trágyájukban fejlődő ízeltlábúak madarak tucatjainak lesznek a táplálékai, taposásukkal pedig az idegenhonos növényzetet is visszaszorítják. Mindezek és a későbbi eredmények elhivatott természetvédők összefogásának köszönhetőek. Ha a kedves olvasó érdeklődik a projekt iránt, a LIFE for BUGS and BIRDS facebook és weboldalán részletesebben is olvashat róla.

Tél végén, a tavasz közeledtével egyre több madárfajt láthatunk Debrecenben is. Mind a Nagyerdőn, mind a város zöld területein hangosan énekelnek a fekete rigók, az erdei pintyek, trilláznak a zöldikék, és mi csodálhatjuk a zengő madárdalokat, s egy kis szerencsével pedig erdei szalonkákat is megpillanthatunk. Rendszeres fészkelő Debrecenben, vonuláskor pedig akár a belvárosban is látható, én legutóbb a Jerikó utca felett láttam egy átrepülő egyedet.

Az erdei szalonka egy a lilealkatúakhoz tartozó vízimadár, de a csoport többi tagjával ellentétben élőhelyeit a nedves talajú, sűrű erdők jelentik. Hazánkban kisszámú fészkelő, pontos állománya rejtett életmódja miatt nem ismert. Megfigyelők adataiból tudható, hogy korábban több helyen volt látható, állománya minden bizonnyal csökken nálunk. Az Európai Unió területén végzett állományfelmérések alapján a kontinensen állománya mindenképpen csökkenő.

Vonuló faj, és a vonulási időszakában lehet a legkönnyebben észrevenni: novemberben és márciusban az alkonyati órákban. A telet Európa déli részén töltik. Tökéletes terepmintájú tollazata jól elrejti, s megfigyelését tovább nehezíti, hogy főként éjszaka mozog. Galamb méretű, hosszú csőrű madár, nagy fekete szemeivel a sötétben is jól lát.

A talajon költ, avarral bélelt talajmélyedésbe rakja 4 tojását, a kotlási idő majdnem egy hónap, a kikelő fiókák fészekhagyók, azonnal követik anyjukat. A hím nem vesz részt az utódnevelésben. Az apró szalonkák szintén kiváló rejtőszínezettel bírnak, és ha ragadozó közeleg, mozdulatlanná dermednek. Ha szükséges, a tojó a lábán hordozva odébb viszi őket, ez egyedülálló a hazai madárvilágban.

Fő tápláléka a földigiliszta, de más, talajban élő férget és rovart is elfogyaszt. Hosszú csőrével szondázza a földet: csőre vége külön mozgatható és nyitható, teljes felületén érzékeny receptorok vannak, melyek a talajban keletkező kisebb rezgéseket is érzékelik.

Szerencsére az erdei szalonka jelenleg állandó jelleggel nem vadászható faj Magyarországon, vadászidénye sincs. Korábban rendszeresen lőtték a tavasszal nászrepülő egyedeket, az ,,erdő királynőjét”. Sajnos tudományos mintagyűjtés és monitoring címszó alatt viszont a programba bekapcsolódó vadászok elejthetik az erdei szalonkákat, pedig kárt semmiben nem okoznak, húsuk nem hasznosítható, nincs túlszaporodva, egyszerűen csak elejtésének sajátos hangulata és hagyományai vannak, és ez egyeseknek elég ok az értelmetlen pusztításhoz. Az ember mellett másik nagy ellensége a vaddisznó, mely a talajon lévő tojásokat pusztítja.

A kertekben, parkokban, települések zöldterületein tucatnyi madárfaj megfordul, egyesek csak téli táplálékkeresés közben, mások csak vonulás idején; vannak fajok, amelyek rendszeres fészkelők, és vannak, amelyek egész évben megfigyelhetők közvetlen környezetünkben.

Utóbbiak közé tartozik a zöldike nevű madár is, akit termete és a tojók egyszerűbb tollruhája miatt a felületes szemlélők gyakran verébnek néznek. A mérete megegyezik a házi verébével, de a pintyfélék családjába tartozó madár. A hím élénkzöld, szárnyán rikító sárga csíkkal, a tojók és a fiatalok visszafogottabb tollruhát viselnek. Csőrük világos, csontszínű. Súlya 25-30 gramm. Éneke jellegzetes, hangos és szép, kezdő madarászok számára is könnyen felismerhető: jellegzetessége, hogy a trillákat egy elnyújtott, sok „zs” hangot tartalmazó füttyel fejezi be, ezt a madarászok zsírozásnak hívják.

A zöldike egész Európában elterjedt, hazánkban is gyakori, az év minden szakában megfigyelhető. Többnyire állandó, télen északabbi országokból is érkeznek hozzánk zöldikék. Eredeti élőhelyét az erdőszélek, ligetek jelentették, de a kertekben, parkokban, temetőkben is gyakori madár, különösen ott, ahol tűlevelű fákat, vagyis fenyőféléket talál. Egy-egy sűrű lucfenyő vagy oszloptuja igazi zöldikecsalogató, főleg, ha több ilyen fa áll egymás mellett szorosan. A zöldike mellett fészkelhet még rajtuk fekete rigó, csicsörke, énekes rigó és tengelic is.

A zöldikéknek a verebekhez hasonló, erős magevő csőrük van. Az év nagyrészében magvakkal, rügyekkel, bogyókkal táplálkoznak, különösen kedvelik a tuják magvait és a berkenyék bogyóit. A költési időszakban a fiókáknak hernyókat és bogarakat is hordanak. Télen rendszeres vendégek a madáretetőkön, kedvencük a napraforgómag: erős csőrükkel a héját lehámozzák és kiköpködik.

Bár a zöldike még mindig gyakori madár, saját megfigyeléseim szerint az utóbbi években kevesebb lett belőlük, ennek egyik oka a sárgagomb-betegség, melyet egy egysejtű parazita okoz. Nagyon leegyszerűsítve a torokban és a nyelőcsőben olyan elváltozásokat okoz, melyek lehetetlenné teszik a táplálkozást és a folyadékbevitelt. Emberre, háziállatokra nem veszélyes. Sokat segít, ha a madáritatók vizét naponta cseréljük, a vízbe nyugodtan önthetünk almaecetet is, valamint nyáron nem etetjük a madarakat, így a melegben nem keletkezik felesleges gócpont. A frissen kirepült zöldikékre a házi macskák jelentenek még veszélyt.

A debreceni Nagyerdőn mindig sok madarat lehet megfigyelni: tavasszal csodálatos madárkoncertekben gyönyörködhetünk, nyáron a frissen kirepült madárfiókák okozhatnak élményt, ősszel az átvonuló fajok között fedezhetünk fel újakat, télen pedig az északabbról érkező vendégek megfigyelésére kínálkozik lehetőség. Ne vegye el a kedvünket a hűvösebb időjárás, öltözzünk melegen, töltsük fel a termoszt forró teával, vegyük kézbe a távcsövet és induljunk el egy egészségügyi sétára, mely a testnek és léleknek egyaránt jót tesz. A színes, élénken mozgó, táplálékot kereső madarak megfigyelése mindenképpen élmény lesz.

Rendszeres téli vendég a fenyőrigó, a léprigó, a fenyőpinty, a kékes rétihéja, a gatyás ölyv, a réti fülesbagoly, a csíz és a süvöltő is. E fajok közül több is fészkel hazánkban, de csak nagyon kis mennyiségben vagy nem rendszeresen. 

A süvöltő Magyarországon kisszámú fészkelő, hegyvidéki fenyőerdőkben költ, tőlünk északabbra viszont rendszeres és gyakori költőfaj. Télen délebbre vonul, ekkor éri el hazánkat is nagyobb mennyiségben. Bokros erdőszéleken, kertekben, parkokban figyelhető meg. Kedvenc tápláléka a kőrisfa termése, így ahol tudjuk, hogy ilyen fából több is megtalálható, ott számíthatunk a süvöltő jelenlétére. Költési időszakban rovarokat is eszik, de főként gyommagvakkal, rügyekkel, bogyókkal táplálkozik. A hím hasa és begye élénkpiros, a tojó barnás színezetű. Nevét jellegzetes hangjáról kapta. Az embert közel engedi magához, nem félős madár. Régen kedvelt díszmadár volt, ma már tilos tartani, védett faj. A legöregebb hazánkban gyűrűzött süvöltő 8 évig élt.

A csíz a süvöltőnél kisebb méretű, de szintén a pintyfélék családjába tartozik. Magyarországon kis mennyiségben fészkel, télen gyakori vendég szerte az országban. A kedvenc tápláléka az éger és a nyírfa apró termése, így például a Békás-tó partján álló égerfákon mindig nagy csapatokban lehet megfigyelni. Tápláléka megegyezik a süvöltőével, de mivel kisebb, így a vékonyabb ágakat is eléri, gyakran fejjel lefelé eszeget, akár a cinegék. A hímek torka és fejteteje szénfekete, a tojóknál ez hiányzik, uralkodó színeik a sárga és a zöld. Érdekes nevét a hangjáról kapta. Súlya mindössze 11-15 gramm. A legöregebb Magyarországon gyűrűzött csíz 9 évig élt.

A hazai madárfajok között megkülönböztetünk vonuló és állandó madarakat. Részleteibe belemenve a vonulókat rövidtávú és hosszútávú vonulókra, illetve részlegesen vonulókra vagy teljes állománnyal elvonulókra csoportosíthatjuk. A rövidtávú vonulók a telet Dél-Európában és a Közel-Keleten, esetleg Nyugat-Európában töltik (fajonként eltérő). A hosszú távú vonulók a telet Afrika középső vagy déli részén töltik. A részlegesen vonuló fajok állományának jelentős része elhagyja a téli hónapokra hazánkat, de mivel északabbra élő fajtársaik is délebbre húzódnak, így néhány egyednek mi vagyunk Afrika, hozzánk jönnek telelni.

A szokatlanul enyhe telek a madarakat is megzavarhatják. Nem részletezném, hogy a klímaváltozásnak és a vele járó hó- és gyakran fagymentes téli hónapoknak milyen negatív következményei vannak, erről több különálló cikket is lehetne írni. A madarakra gyakorolt hatása viszont igen érdekes. A hosszútávra vonuló fajokra negatívan hat, az amúgy is meleg és száraz afrikai területek még rosszabb állapotba kerültek, folyamatos az elsivatagosodás, így a kimerült vonuló madaraknak még nagyobb száraz területeket kell átrepülniük, csökken a rendelkezésükre álló víz és táplálék mennyisége is. Nem véletlen, hogy a hosszú távú vonuló fajok állománya erősen csökken hazánkban, ilyen faj például a kerti rozsdafarkú, kerti poszáta, füsti fecske, szürke légykapó. A vegyszereket, villanyvezetékeket és a kíméletlen vadászatot még nem is említettem, ezek mind érintik a fenti fajokat.

Ezzel szemben a rövidtávra vonuló madarak többségének az állománya növekszik. Lényegesen kisebb távolságra vonulnak, így kevesebb veszéllyel is találkoznak, Európa déli felén viszonylag enyhe klíma van a téli hónapokban, a madarak nem szűkölködnek semmiben. A klímaváltozás hatására egyes fajok egyedei gyakran megkísérlik az áttelelést is, többnyire sikerrel. Ezek általában tapasztalt, öreg hím egyedek, melyek kockáztatnak, hiszen ha hirtelen beköszöntenek a fagyok, és hótakaró lepi be hazánkat, akkor a túlélési esélyük jelentősen csökken, de ha sikeresek, a tél végén – tavasz elején fajtársaik előtt foglalhatják el a legjobb fészkelőhelyeket, és párt is hamarabb találhatnak.

A rövidtávra vonuló fajok közül rendszeresen áttelelők olyan madarak, amelyek főként rovarokkal táplálkoznak, de ősszel (és ha bevállalják, akkor télen is) bogyókat is esznek. Ilyen a házi rozsdafarkú, barátposzáta, vörösbegy, fekete rigó, cigánycsuk. Ezért nagyon fontos a madárbarát kertekben a bogyótermő cserjék ültetése, a madarak imádják a bodzát, a tűztövist, a fagyalt, a vadszőlőt. Ha áttelelő rozsdafarkút, vörösbegyet vagy poszátát pillantunk meg a téli hónapokban, segítsük apróra vágott alma, szétmorzsolt madárkalács (cinkegolyó) és lisztkukac (nem pedig csontkukac!) kihelyezésével, így túlélési esélyeiket jelentősen növelhetjük.