Tele van élettel…

Tele van emlékkel…

Ő adja az élelmet…

Tárolja a vizet…

Rajta sétálunk, túrázunk, rajta építkezünk…

És még mennyi mindent ad nekünk, és sokszor mennyit veszünk el tőle.

Hallottad már a Dobos Endre talajmeséjét?

Röviden elmesélem!

Egyszer volt, tán igaz sem volt. De élt egyszer egy király és annak 3 leánya. Egy nap a király megkérdezte a lányait, hogy ki mennyire is szereti őt. 

Az első lány körbenézett, majd így szólt: 

Én úgy szeretlek Téged, mint az emberek a kenyeret, az édes gyümölcsöt. Te vagy nekem a legnagyobb kincsem, amelyet az élettől kaptam!

A király elmosolyodott, majd ránézett középső lányára.

A középső leány körbenézett és így szólt:

• Édesapám én annyira szeretlek Téged, mint emberek a bort, a szomjúságtól szenvedők a vizet!

A király boldogan nézett a legkisebbik leányára és kérdezte:
– Legkisebbik leányom, Te mennyire szeretsz engem?

A legkisebbik leány körbenézett, majd mosolyogva szólt:

• Aki úgy szeret valakit, mint a test az éltető nedűt és a szomjoltó drága vizet, az bizonyára nagyon szereti őt! Én úgy szeretlek  Téged, édesapám, mint a földműves a földjét, ami táplálékot és tiszta vizet ad az embereknek.

A király ekkor nagyon mérges lett.

• Te, legkisebbik leányom! Úgy szeretsz engem, mint a talajt, amin koszos cipőnkkel taposunk, ami besározza szép palotánkat, amit a szemünkbe fúj a szél, ami eliszapolja üde tavainkat? Menj és élj a neked oly kedves talajodon!

A király elküldte lányát, aki talán leginkább szerette őt. Adott neki egy kis földet, és levette válláról kezeit.

A következő években megnőtt a búza ára, így mindenki búzát akart termeszteni. Az időjárás is neki kedvezett. A talajok pedig igencsak bő termést adtak, amit az emberek le is kaszáltak, a magvakat kiszárították és vígan falatozták a belőle készült kenyeret. Azonban a talajokat fedetlen hagyták. A legkisebbik királylány, aki immár földműves volt, egyre csak kérlelte az embereket, hogy becsüljék a talajaikat és fedjék be, trágyázzák azt. 

Forró volt a nyár, az emberek a királyleány kivételével pedig csak ették a kenyeret és itták a bort. Azonban nem tartott soká a vígasság. Egyszer csak óriási felhőszakadás támadt, és a hömpölygő áradat elvitte az életet adó talajt. Nem termett többé búza, és már a vizet sem becsülte többé a föld. A király a palotában éhezett és szomorkodott. Ám egyszer kopogást hallott, ajtót nyitott, s a legkisebbik leánya volt az ajtóban immár felnőtté cseperedve. Kenyeret és vizet hozott, aminek a király nagyon megörült, s így szólt hozzá a leánya:

• Hoztam enni kenyeret és inni friss forrásvizet. Miután édesapám elkergetett, és adott egy kis földet nekem, elkezdtem azt művelni, vigyáztam rá, becsültem, nem tapostam, trágyáztam és mindig elfödtem – és éltem abból, amit ő adott nekem. Vigyáztunk egymásra. Gyermekeim születtek és boldogan etettem őket a saját földem terményeiből és a saját talajomon kibukkant forrásnak vizéből. Amikor megtudtam, hogy az áradat elvitte a királyság talajait, első gondolatom volt, hogy vigyek terményeimből, friss forrásvizemből, a föld szeretetéből és persze tudásomból.

A király megölelte leányát , hisz megmenekült a királysága, és törvénybe foglalta: „aki nem vigyáz az életet adó talajokra, azt tömlöcbe vettetem és étlen, sáros vízzel táplálom”.

Az országában innentől buja kertek, virágzó tájak és zöldellő szántók uralkodtak, de ez már csak a király unokáinak idején. Mert eltartott egy darabig, míg azok a talajok újraképződtek.

És hogy mi a tanulság? Azt mindenki gondolja végig maga, én addig kimegyek a kertbe, és fedem, öntözöm, trágyázom földemet – és nem taposom.