CSENDES-ÓCEÁNIAI BENNSZÜLÖTTEK

A varjúfélékről leggyakrabban csak negatív dolgokat szoktunk hallani, olvasni. Ezek egy része valóságon alapul, de számos tévhit is széles körben elterjedt. Tény, hogy a károgó, „nemszeretem” madarak több faja nem kívánatos az ember számára. Hazánkban három – dolmányos varjú, szarka, szajkó – vadászható státuszú, mely lehetőséggel élnek is mind a vadgazdálkodás, mind a természetvédelem szakemberei. Ezek mellett védett fajokat is említhetünk, mint például a holló vagy a vetési varjú, melyek állományai napjainkban növekednek. Talán nem is gondolnánk, hogy a világ 120 varjúfaja közül vannak azonban olyanok, amelyek rendkívül veszélyeztettek, sőt egyesek már a szabad természetből ki is pusztultak.

A kihalással veszélyeztetett kategóriába tartozik a guami varjú, amely nevét Guamról, egy 550 km²-es mikronéziai szigetről kapta. A 700 km hosszúságban elhelyezkedő Mariana-szigetcsoport legnagyobb tagja a Csendes-óceán nyugati részén, Hawaiitól 5300 km-re fekszik. A vulkanikus eredetű sziget legmagasabb pontja csupán 406 méter, korallzátonyokkal gazdagon tarkított sekély vizű lagúnái elsősorban ázsiai turistákat vonzanak. A térség híres egy jelentős földrajzi pontról; Guam-tól nem messze található bolygónk legmélyebben fekvő tenger alatti része, a 11 kilométer mélységű Mariana-árok. A sziget klímája tipikusan trópusi, meleg, párás; a száraz évszak januártól júliusig, az esős júliustól decemberig tart. Guam-ot a spanyolok fedezték fel, sokáig az anyaország fennhatósága alatt állt, majd az amerikaiak vették át a terület feletti uralmat. A második világháború során a japánok foglalták el, amíg 1944-ben az USA vissza nem szerezte az Észak-Mariana-szigetekkel egyetemben. Jelenleg az Egyesült Államok külbirtoka, ami annyit tesz, hogy az itt élők amerikai állampolgárok, de nincs szavazati joguk. Ugyan többször felmerült, hogy önálló állammá váljon, azonban ehhez a gazdasága nem elég erős. Nem úgy, mint a katonai jelentősége: mind tengeri, mind légi tekintetben nagyon komoly katonai támaszpontok létesültek itt, a sziget területének több mint harmadát ezek foglalják el.

A guami varjú (Mariana Crow, Corvus kubaryi) – az őslakosok chamorro nyelvén ’aga’ – a világ egyik legveszélyeztetettebb varjúfaja. A körülbelül szarkaméretű, teljesen fekete madár átlagsúlya 250 gramm. A szabad természetben mindösszesen csupán 150 egyed él, kizárólag a Guam-tól 70 km-re északra található aprócska Rota szigetén. Guam-on, a faj keletkezési helyén az 1980-as évektől drasztikus populációcsökkenésük kezdődött, olyannyira, hogy a 2000-es évek elejére teljesen eltűntek a varjak a szigetről. A madarak kipusztulása több okra vezethető vissza; egyrészt a turizmus és a hadászat miatt jelentős élőhelyátalakítások (fakivágások) történtek, illetve a rendszeresen előforduló tájfunok trópusi viharai is érzékeny veszteségeket okoztak állományaikban. A végzetes tényező azonban egy idegenhonos kígyófaj, az Ausztrália északi részén, illetve a melanéziai szigetvilágban honos barna fakígyó (Boiga irregularis) megjelenése és elszaporodása volt. A kígyó röviddel a második világháború után, katonai hajószállítmánnyal került be Guam szigetére. A jövevény hüllő tipikus „állatorvosi lova” lett az invazív faj fogalmának. A korábban ismeretlen, fakoronába is felkúszni képes predátor ellen esélye sem volt az őshonos faunának. A kígyó nagyon rövid időn belül az egész szigeten elterjedt, ezzel párhuzamosan 10 madár- (köztük több, csak a szigeten elforduló bennszülött faj), hat gyík- és két denevér faj kipusztulását eredményezte. Ezen fajok eltűnése, hiánya további negatív hatásokat vont maga után a sziget unikális ökoszisztémájában. A Guam-on történtek sajnálatos példa arra, hogy egy idegen, inváziós faj megjelenése egy egész ökológiai rendszert veszélyeztethet, gyökeresen megváltoztathat.

A guami varjú utolsó menhelye Rota-szigete maradt, ahol szerencsére még nem terjedt el az előbb említett veszedelmes kígyófaj.  A 30 km hosszú és 10 km széles sziget sziklás hegyekkel szabdalt, legmagasabb pontja 495 méter, a hegy tetején a hazai Bükk-hegységhez hasonló plató található. Két pici faluban (Sinapalu, Songsong) összesen kb. 2000 lakos éli meglehetősen gondtalan életét. Guam-mal szemben itt jóval szerényebb a turizmus. Említést érdemel azonban a születésnapi tortára hasonló Mt. Tapington, egy ősi kőbánya, a japánok megmaradt bunkerei és ágyúi, illetve a dzsungelben előforduló epifitonokkal gazdagon borított óriási fák.

A guami varjú elsődleges élőhelye a dzsungel, amely fáinak lombkoronájába kókuszrosttal bélelt fészkeit rakja. A klímának köszönhetően kilenc hónapra is kitolódhat a költési időszak, amely során a párok több fészekaljat is nevelnek, illetve amennyiben meghiúsul a költés, új fészkelésbe kezdenek. A szülőmadarak erősen védelmezik territóriumukat, a kirepült fiatalokat is hamar elverik a területükről. Ezek után azt gondolnánk, hogy a szaporodási rátájuk kimagasló, azonban ez az állítás sajnos egyáltalán nem állja meg a helyét. Egyrészt a varjak fészekalja igen csekély, csupán 1-3 tojást rak a tojó, másrészt a költési siker rendkívül gyenge, 25% körüli, azaz egy szezonban csak egy-két fiókát képes felnevelni egy pár. További problémát okoz a predáció, az elsődleges ellenséget a elvadult házi macskák jelentik, ezek mellett a mangrove varánusz és a vándorpatkány is tizedeli állományait. Sőt, egy pálmatolvaj (Birgus latro) nevű óriás méretű rákfaj is problémát okozhat, amely képes felmászni a fákra, hogy a varjak tojásait, fiókáit elfogyassza. Mindezek tükrében talán nem meglepő, hogy a millenniumot követő első évtizedben 50%-kal csökkent a költőpárok száma Rota-szigetén, közel kerülve így a faj a kipusztuláshoz.  

A veszélyeztetett varjúfajjal kapcsolatban a ’90-es években kezdett általános kutatásokat a Washingtoni Egyetem, amelynek alapja a madarak egyedszámának és fészkeinek rendszeres felmérése volt. Majd 2005-től a természetvédelmi biológia szakmai alapjait felhasználva védelmi, később visszatelepítési programot indított. Az utóbbi munkában fontos szakmai partnerea fogságban tartott veszélyeztetett állatfajok szaporításában kiemelkedő eredményeket elérő San Diego-i Állatkert. Mivel a varjak fészekaljai gyakran predáció áldozatává válnak, a kutatók sokszor a természetből gyűjtik be a madarak tojásait, fiókáit, majd mesterséges körülmények között – csakúgy, mint a hazai túzok vagy nagytestű ragadozó madarak esetében – keltetik, nevelik őket a szigeten található központban. A fiókákat helyben gyűjtött rovarokkal (pl.: hangyalárvákkal) és rákokkal etetik. A félvad körülmények között tartott madarakat már első évükben valamely szabad természetben telepített hatalmas röpdébe helyezik ki, ahol fokozatosan szoknak hozzá a vadon körülményeihez. A röpdéből való kiengedésüket követően – amíg teljes mértékben nem adaptálódnak az új környezetükhöz – sokáig visszajárnak a mellette elhelyezett etetőhöz.

A Rotán folyó védelmi program fontos része az intenzív predátor-kontroll. Egyrészt a barna fakígyó bejutását szükséges megelőzni, ezért a sziget kikötője kerítésének belsejére varsaszerű, egerekkel csalizott kígyófogó csapdákat szereltek fel. Sőt, az egyik munkatársnak még a kígyók keresésére alkalmas, beidomított kutyája is van. A másik feladat a kóbor házi macskák és patkányok kiiktatása. Ebben a munkában oroszlánrészt vállal az USA Halászati és Vadászati Hivatala, amely négy embert (két technikus, két vadász) alkalmaz csak azért, hogy a szigetet megszabadítsák a nemkívánatos ragadozóktól. Az apparátus feladatai közé tartozik a csapdázás, de ezek mellett fegyveres gyérítést is végeznek. Mindezek mellett a projekt sikerében jelentős szerepet töltenek be a helyi lakosok, aki szerencsére saját magukénak érzik a varjúk sorsát, és feltétel nélkül engedélyezik a szakemberek magánterületeikre történő bejutását. A néhány éve még a kihalás szélén álló, jelenleg kritikusan veszélyeztetett guami varjú fennmaradása – úgy tűnik – biztosított. A végső cél egy olyan állománysűrűség elérése lenne Rotán, amely utat jelenthet a faj Guam-ra történő visszatelepüléséhez, így Mikronézia egyetlen varjúfaja ismét visszanyerhetné korábbi otthonát.