Egy kis denevér nagy kalandja - Future of Debrecen

Egy kis denevér nagy kalandja

Fogadjátok szeretettel Kocsel Réka, okleveles természetvédelmi mérnök aranyos, szívet melengető esti meséjét, mely egy kis denevérről szól – mindenkinek.

Egy kis denevér nagy kalandja

Történetem egy városi park öreg fájának odvában kezdődik egy szép nyári délutánon. 

Sziasztok, Batty vagyok, egy kalandvágyó, vidám törpedenevér-gyerek. Ennek a fának az odvában születtem, amit az otthonomnak hívok. Tudom, sokan gondoljátok úgy, hogy denevérek csak a barlangokban élnek, de ez nem így van. Látjátok, én sem ott lakom. Anyukámmal és több más denevérrel osztom meg az odút. Őt szeretem a legjobban a világon, alvás előtt is mindig történeteket mesél, és ezekkel ringat álomba. Mi denevérek ugyanis nappal alszunk, így én még a napsütést sem igazán láttam, pedig kíváncsi lennék rá. Anyukám azt mondja, napközben kimerészkedni nem szabad, túl nagy olyankor a nyüzsgés, túl meleg van, és ennivaló is kevesebb akad, mint mikor leszáll az éj. Ő mesélte azt is, hogy a Nap olyan, mint a Hold (na azt már láttam, mikor egyik este kikukucskáltam a fa odvából, amikor anyukám elindult vadászni), csak sokkal fényesebb, és miatta van olyan meleg napközben. Amint leszáll az éj, felettünk az égnek nevezett feketeségen ezer fénylő pont jelenik meg, azok a csillagok – na, ilyenkor jön el az ébresztő ideje! Anyukámnak nem megy egyszerűen, hogy felkeltsen, ugyanis nagyon szeretek aludni. De a mai este különleges számomra, ugyanis ma jött el az első hivatalos kirepülésem ideje. Azért mondom, hogy hivatalos, mert korábban voltak már próbálkozásaim (amelyekről anyukám persze mit sem tud). Nagyon izgulok, nem is aludtam valami sokat napközben. Anya bíztat, tegyem meg az első lépéseket a nagybetűs élet felé. Lassan kimerészkedem hát az odú bejáratáig, mélyet szippantok a langyos nyáresti levegőből és tüzetesen körülnézek. Alattam egy keskeny kis út húzódik, aminek a szélén fények vannak. Anyukám közben lassan mögém húzódik, vállamra teszi szárnyát és elmagyarázza, hogy mit is látok pontosan.

-Azok a fények, amiket látsz, az utcai lámpák fényei. Az emberek ugyanis képtelenek látni a sötétben, nekik fény kell, hogy tudjanak tájékozódni éjszaka is. – mondta. 

Meglepetten hallgatom szavait, mi denevérek ugyanis éjszakai lények vagyunk, kiválóan elboldogulunk a sötétben. Anya továbbra is mögöttem áll, vállamon még mindig érzem a szárnyát és tudom, ideje indulnom. Szavai megnyugtatnak, bíztat, hogy ügyes leszek, viszont intéz felém egy-két intelmet is. 

-Ne menj közel az emberekhez és mindenképpen térj vissza az odúba még napkelte előtt! – mondja. 

Hevesen bólogatok, majd nagy lendületet veszek és felrepülök az éjszakai égbolt felé. A levegőben még hátrapillantok, édesanyám figyelő tekintete még követ. Integet utánam, és látom szemében az aggodalmat, de mindketten tudjuk, hogy eljött az idő: ma este egyedül kell boldogulnom. 

-Itthon találkozunk! Vigyázz magadra! – kiáltja még utánam, aztán ő is elindul az ellenkező irányba élelmet keresni.

Repülés közben büszkén nézek fel a tiszta égboltra, és úgy érzem, enyém a világ! Először és egyedül a sötétben mámorító érzés, azonban nem szabad elfelednem anyukám szavait, és azt is szem előtt kell tartanom, hogy élelmet találjak. Körbe pillantok, az egyik utcai lámpa fényénél szúnyograj időzik. Teljesen megbabonázza őket a világosság, én pedig ezt azonnal ki is használom. Mondtam már nektek, hogy sötétben is kiválóan tájékozódom, ezt úgy oldom meg, hogy ultrahangot használok. Ez olyan magas frekvencia, hogy az emberek nem is hallják, látni pedig még én sem látom (pedig higgyétek el próbálkoztam vele). Ennek a segítségével ki tudom deríteni, hogy mi van előttem. Egy épület, egy kis ennivaló vagy esetleg egy ember? Érdekes dolog ez, rajtunk denevéreken kívül csak a delfinek használnak ilyet. Ha egyszer találkozom eggyel, meg is kérdezem tőle, hogy ő is a száján adja ki a hangot és a füleivel érzékeli, mint én, vagy esetleg máshogy csinálja?

 Őszintén mondom, nem tudom, de anya azt mondta, nem biztos, hogy fogok tudni velük beszélni, ugyanis ők a víz alatt élnek, mint a halak. Pedig egyébként ők nem is halak, hanem emlősök, mint én. 

Időközben bekebeleztem még egy raj szúnyogot, már nem vagyok annyira éhes, mint mikor elindultam. Mi törpedenevérek ugyanis nagyon szeretjük ezeket az apró rovarokat, és – ha jól tudom – az emberek viszont kevésbé rajonganak értük. Képzeljétek, a saját testsúlyom többszörösét is képes vagyok megenni belőlük, annyira finomak! A városban rengeteg él ezekből a kis vérszívókból, hiszen ennivaló akad számukra bőven. 

Anya rengeteg történetet mesélt nekem már az emberekről, meg kell mondjam, nagyon érdekesnek találom őket. Két lábon járnak, repülni nem tudnak és a sötétben sem látnak,mégis azt képzelik, hogy övék az egész világ. Anyukám szerint félnek tőlünk, de mi igazán nem értjük, miért. Azt is mondta, hogy ha tehetem, kerüljem el őket, mert amitől tartanak, azt bántják, én pedig mindig megfogadom a tanácsát. 

 Egyik nap hajnalban anyukám szomorúan tért haza, megkérdeztem, mi a baj, mire ő elmesélte, hogy hallotta, amint az emberek rólunk, denevérekről beszélgetnek. Látták, hogy anya és a többiek a lámpa fényénél vadásznak, és mutogatni kezdtek rájuk.

-Nézzétek, denevérek, menjünk innen gyorsan, mert ha nem vigyázunk, a hajunkba ragad!-kiabálta az egyik.

– Igen, siessünk, mielőtt kiszívnák a vérünket!- helyeselt a másik.

Nem értettük, miért mondanak ilyet. Miért is ragadnék egy ember hajába? Mit csinálnék én ott? Vért pedig végképp nem szívok, pfuj, csak rovarokat eszem, közülük is a szúnyogok a kedvenceim. Egyébként vannak olyan rokonaim, akik tényleg szeretik a vért, de ők nem itt laknak, hanem Amerikában, az pedig tőlünk nagyon messze van. Három nagybácsim és a családja él ott, Rőt vérszopó, Fehérszárnyú vérszopó és Farkatlan vérszopó bácsi. Sosem találkoztam még velük, de egyszer szeretném meglátogatni őket. 

Minden esetre nem kedveltem meg az embereket ezek után, de anya azt mondja, vannak köztük jók is. Olyanok, akik tényleg szeretnének vigyázni ránk és szeretnek minket. Egyes kertekben még kis házikókat is építettek számunkra, ezek anya szerint a denevérodúk. De sajnos nem csak a kétlábú lények jelentenek ránk veszélyt. Anya szerint az ilyen kistermetű denevéreknek, mint amilyenek mi, törpedenevérek vagyunk, az emberek négylábú társaitól is tartanunk kell. A kutyák kevésbé jelentenek ránk veszélyt, mint a macskák. Ezek ugyanis szabadon kóborolnak, és ők már a sötétben is jól látnak, viszont szerencsére repülni nem tudnak. Vannak viszont olyan állatok, akik tudnak, ők a baglyok, szinte mindent tudnak, amit én, de nincs ultrahangjuk, így ha ügyes vagyok, kikerülhetem őket. Szóval, ezekre kell figyelnem, és épségben hazaérek anyához. 

Csendes este ez a mai, tücskök ciripelnek, kellemes, nyári szellő fújdogál, én pedig vígan eszem a szúnyogokat.  Közben észre sem veszem, hogy egy hatalmas kőtömbökhöz értem. Kutattam emlékeimben és rájöttem, hogy ezekről már hallottam. Anya mesélt róluk, ezekben laknak az emberek. Évről évre egyre több van belőlük, pedig nekem nem túl szépek, és kényelmesnek sem tűnnek. Mit is mondott anya, hogy hívják ezeket? Jaj, igen, megvan, már emlékszem: panelházak. Azt is mondta, kerüljem őket, ne repüljek a közelükbe. Így is teszek: irányt váltok és a másfelé indulok. Ekkor azonban észreveszek egy nagy molylepkét. 

-De, jó, ha sikerül elkapnom, elmesélhetem anyának, hogy milyen ügyes voltam! – gondolkodom magamban.

De a lepke észrevett és menekülőre fogta. 

-Nem baj, utolérem és megeszem. – biztatom magam.

A moly menekülés közben egyre inkább a panelházak közé repül, anyukám intelmei jutnak eszembe, de nem tántorodom el, tovább repülök, szorosan a vacsorám nyomában. Az pedig ekkor hirtelen irányt vált és eltűnik. Tapasztalatlanságom az oka, hogy elszalasztottam a lepkét. Morgolódok magamban, igazán bosszant a dolog. Ám ekkor belém hasít a felismerés, ugyanis fogalmam sincs, hol vagyok. Összeszedem magam, használom ultrahangomat és rájövök, hogy mindenhol kő és egyéb megmagyarázhatatlan dolog vesz körül.  Rövid gondolkodás után rájövök, hogy berepültem egy panelházba.

-Szent Drakula! – kiáltok fel. ( Igen, tudom ki az a Drakula. Anya egyik este mesélt róla nekem, és egészen megkedveltem a figurát. Bár a vérszeretetével nem értek egyet.)

Pánikba esem, repkedek összevissza a zárt térben. Ekkor megjelenik egy ember, nagydarab szakállas és olyan a hasa, mint nekem, amikor sok szúnyogot eszem. Jaj, nekem, észrevett és elkezdett kiabálni.

-Denevééééér! Denevéééér van a szobában! Gyorsan hozzátok ide a teniszütőmet!

Nem tudom mi az a teniszütő, de félelmetesen hangzik. Nagyon megijedek, és csak az jár a fejemben, hogy el kell bújnom valahová. Meglátok egy távoli sarkot és oda húzódom. Eszembe jut anyukám, aki várni fog haza; minden, amiket mondott, és én egyetlen egyszer nem tartottam be az intelmeit és bajba kerültem. Így sírdogáltam magamban, amikor a szörnyű ember visszatért, immáron az említett teniszütővel. Próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, pedig egyébként sem vagyok valami nagy. Reménykedtem, hogy nem lát meg, de sajnos hirtelen fény lett és észrevett. 

-Na, megállj te kis vérszívó, leszedlek onnan! – kiabálta.

Már megint ez a vérszívás, nem értem honnan veszi ezt. Kár, hogy nem tudom neki elmagyarázni, sosem ettem vért és nem is fogok. Látom közeledni, hadonászik az ütővel, én pedig mozdulni se merek. Valamit tennem kellene, de teljesen megbénít a félelem. Szemeimet szorosan behunyom és várok. Várok a csapásra, fájdalomra, de semmi. Ekkor hangokat hallok, lassan kinyitom a szemem és megfordulok. Egy kisebb ember kerül elő, sokkal vékonyabb, mint a nagy, biztos kevesebbet eszik.  Dörzsöli a szemét, majd halkan megszólal.

-Apa, mit csinálsz? Felébredtem erre a nagy zajra.

Majd hirtelen elkerekedik a szeme, mint akit bolha csípett (engem már csípett és én is így jártam, sosem mondtam anyának többet, hogy nem fürdök), és felkiált.

-Összetörted anya kedvenc lámpáját!

A nagydarab, aki- mint kiderült – az apja, csitítani kezdi.

-Menj vissza aludni a szobádba, Angyalom. Egy denevér repült be, és ki akarom innen zavarni. Anyádnak pedig egy szót se a lámpáról, majd veszek neki másikat.

Azonban a kislány, (szerencsémre) hajthatatlan volt.

-De apa, minek a teniszütő? Csak nem akartad bántani? Hiszen a denevérek nagyon fontos és hasznos állatok, rengeteg rovart megesznek!

Én eközben csöndben figyeltem és elkezdtem reménykedni. Lehet, hogy ez a kis ember tud nekem segíteni.

-Tanultunk róluk az iskolában. Védett állatok. Magyarországon 28 fajuk él és mind védett. – mondja kitartóan a kislány.

Hmmm, nem tudom mit jelent az, hogy védett, de ha a szabadságot, akkor örülök.

-Kislányom, én csak…..- próbál védekezni az apja, de a gyerek nem hagyja magát.

– Nem apa, te bántani akartad, pedig nézd, milyen pici és, hogy meg van rémülve! – mondja, miközben egyre közelebb jön.

-Ez egy közönséges törpedenevér. Rengeteg szúnyogot megeszik. Képzeld, saját testsúlyának többszörösét egyetlen éjszaka alatt. Apa vidd ki azt a teniszütőt, nyisd ki az ablakokat és kapcsold le a lámpát! Ha megnyugszik és összeszedi magát, segítség nélkül is ki fog repülni.-folytatja határozottan.

-Mi lesz akkor, ha mégsem fog kitalálni a szobából? – kérdezi apja kételkedve.

-Akkor fogunk egy vastag kesztyűt vagy törölközőt és óvatosan levesszük, majd kiengedjük az ablakon. De egy üres cipős doboz is jó, óvatosan rátesszük a denevérre, alácsúsztatunk egy kemény kartonpapírt vagy valamilyen kemény lapot, és ezek segítségével levesszük a falról. Ezután pedig szabadon engedjük.

-Hát legyen. – egyezik bele mélyet sóhajtva az apja.

Lekapcsolják a lámpát és kimennek a szobából. Nem merek megmozdulni, még nem hiszem el, hogy talán megmenekültem. Azonban tudom, össze kell szednem magam. Megfordulok, körbe kémlelek, használom az ultrahangomat, és ekkor észreveszem, hol tudnék kirepülni innen. Gyorsan összegyűjtöm minden erőmet, elrugaszkodom a faltól és a langyos nyári levegőt érezve kiszállok a nyitott ablakon. Hihetetlen érzés kerít hatalmába, a szabadság érzése. Semmi másra nem tudok gondolni csak arra, hogy haza kell jutnom valahogy. Próbálok tájékozódni, és miután ijedtségem kicsit alábbhagy, sikerül is – és megtalálom a haza vezető utat!

Anyukám már vár. Látom arcán az aggodalom jeleit, ám mikor észrevesz, elönti a megkönnyebbülés. 

-Kicsim, hát sikeresen megérkeztél? Minden rendben volt? Milyen volt az első éjszakád egyedül? – kérdezi tőlem, miközben szárnyait széttárva áll az odú bejáratánál és várja, hogy megölelhessen.

 Én pedig fáradtan és kimerülten bújok hozzá. Láthatja rajtam, hogy most nincs kedvem beszélgetni.

-Majd egy kiadós alvás után elmesélsz mindent, most pedig irány az ágy! – mondja lágyan, és megpuszilja a fejem búbját.

Én pedig immár élményekkel és kalandokkal gazdagodva térek nyugovóra.

dr. Aradi Csaba

ökológus

Nagyné Pálfi Zsuzsa

környezetgazdálkodási agrármérnök

Váradi Zoltán

a Természettár vezetője

Senánszky Petra

többszörös világ- és Európa-bajnok uszonyos úszó

Lenner Ádám

a Tiszatáj Közalapítvány természetvédelmi és tájgazdálkodási menedzsere

Szentpéteri-Nagy Veronika

kertészmérnök

Balázs Ákos

Debrecen Környezetvédelmi ügyeiért is felelős alpolgármester, Debrecen Környezetvédelmi munkacsoportjának elnöke

Rácz Gréta Ildikó

biológus, a Green Drops Farm Kft. Társalapítója

Hosszu Róbert

az NI Hungary Kft. vezérigazgatója

Duzs László

természetvédelmi mérnök

Fodorné Magyar Ágnes

a Debreceni Gönczy Pál Általános Iskola intézményvezető helyettese

dr. Kövér László

a Debreceni Egyetem adjunktusa

Váradi Ferenc

rádiós műsorvezető

dr. Krecz Tibor

kommunikációs szakember

dr. Szűcs István

a Debreceni Egyetem intézetigazgató egyetemi docense

dr. Grasselli Gábor

a Debreceni Regionális Gazdaságfejlesztési Alapítvány igazgatója

Kálmánczi Miklós

önkormányzati tanácsadó

Szabó Fruzsina Magdolna

természetvédelmi mérnök

Balogh Dóra

divattervező, környezettervező

Tóth Máté

Természetvédelmi mérnök-hallgató, az MME Hajdú-Bihar Megyei Helyi Csoportjának titkára, önkéntes madármentő

Gorján Ferenc

a Debreceni Vízmű Zrt. vezérigazgatója

Fülöp Ferenc

környezetmérnök, fotográfus

Dancs László

az EDC Városfejlesztési csoportjának vezetője

Szalacsi Árpád

a Nyírerdő Zrt. vezérigazgatója

Csatlakozz hozzánk!